Tisztán látszott a nőn, hogy tudatában van a rászegeződő mohó férfitekinteteknek. Dekoratív jelenség volt a szűk miniszoknyában, és a testre simuló, kivágott felsőben, ami nemcsak sejtetni engedte domború dekoltázsát. Manökenszerű járásának ütemére folyamatosan hullámzott teste.

Sohasem volt az esete ez a ribis típus, a vágyakozástól mégis mélyet sóhajtott Thomas. Évek óta nem volt dolga nővel. Utoljára a volt feleségével…

Mintha a kifutón lenne, nem egy útszéli parkolóban. Ez így valóban kissé ellentmondásos látvány volt, hiszen a nő ekkor lökte be – látható undorral – az egyik WC ajtaját. Kifelé úgyis meg kell fognia a kilincset.

A férfi megpróbálta maga elé képzelni, mi történik odabent. Erősen vizuális típus lévén hamar elhessegette a gondolatot. Tovább nézte körülötte az embereket. Ez volt a kedvenc – és egyben az egyetlen – szórakozása. Kívülállóként szemlélni a világot. Csak nézte a sokféle népséget, ahogy jönnek-mennek. Mindenkiről elképzelt egy történetet, ezt nagyon szerette. Van, aki csak sietve megállt, hogy dolgát végezve gyorsan tovább menjen, mások autójuk ülését hátradöntve próbáltak pihenni, aludni kicsit, hogy aztán felfrissülve elszáguldjanak. Vajon hová mennek? Mintha az ország összes lakója állandó mozgásban lenne attól félve, hogy lemaradnak valamiről.

Fehér BMW állt meg mellette, a jólszituált sofőr a lehúzott ablakon kipöckölte félig elszívott cigarettáját, majd gesztikulálva tovább beszélt mobiljába. Arckifejezésén látszott, erősen vitatkozik valakivel. Nem is szállt ki, rövidesen csikorgó gumikkal távozott. Thomas zavartalanul felvette az eldobott cigarettát, letépte a szűrőt, és mélyre szívta a füstöt. Ez jóféle, minőségi dohány. Már régóta az eldobott csikkekből összegyűjtött dohányból sodorta a füstölnivalót.   

Nagy létszámú család telepedett le az egyik betonasztalhoz, az asszonyok gondosan megterítettek, mindenféle finomság előkerült a piknikkosárból. Ezt nem szerette nézni a férfi. A sok ínycsiklandó étel ingerelte. Állandósult éhségében azt utálta legjobban, hogy minduntalan megjelentek előtte előző életének gasztronómiai csodái, amelyekkel volt felesége traktálta. Persze, amikor még minden jó volt… Akkor még nem jött a gazdasági válság, akkor még volt jó állása, akkor még nem bocsátották el, akkor még nem ivott. Akkor még boldog volt…

Legyintett egyet maga előtt, mintha ezzel elhessegette volna a régi képet. Felállt a padról, elsétált az autópálya széléhez. Egy darabig öntudatlanul bámulta, ahogy elsuhannak mellette az autók, kamionok az A8-ason Stuttgart irányába. Azóta szeretett itt állni, mióta alig egy hónapja leszállt elé egy 100 eurós bankjegy. Mintha egyenesen az égből jött volna. Szinte hihetetlen volt, alig akart hinni a szerencséjének. Talán a huzat vihette ki egy autóból, vagy valaki megszánta? Persze ennek az esetnek a megismétlődésére az esély a nullával egyenlő. Mégis, a remény mindig visszahozta erre a helyre.

Akkor hamar elment a neki vagyonnak számító pénz. Pedig nem is piára költötte. Arra gondolt, ad egy esélyt magának, hátha feltámad benne valami vágy régi élete apró örömeihez. Elment egy Autohofba, megfürdött – még borotválkozott is -, tiszta ruhát vett fel, megvacsorázott, aztán ott aludt a motelben. Igazi ágyban. Mégis - kelletlenül ismerte be -, akkor is hiányzott neki valami. A kísérlet nem vált be, rosszul sült el. Keserű szájízzel ébredt reggel, hamar benyakalt egy üveg olcsó rumot, gyorsan visszamenekülve régi életéhez. Nem volt kivel megosztani azt az estét.

Rengeteg emlékkép kínozta a múltból. Ezt volt a legnehezebb elviselni. Pedig tudatosan kerülte az olyan helyeket, ahol előző életében megfordult. Néha iszonyatos fájdalom szaggatta belül lelkét, mikor be-bevillant korábbi életének egy-egy epizódja. Hiába próbálta szuggerálni magát – mintegy így tudatosítva, hogy az nem volt jó -, az emlékek jöttek kérés nélkül, sokszor álmában. Hányszor ébredt arra verejtékezve, hogy otthon alszik, a régi életében, a családjával, ám amikor átölelte volna feleségét, a karosszéria hideg fémje térítette magához! Nem volt kifejezetten alkoholista - mint korábban a munkából való elbocsátás után -, de sokszor visszamenekült a részegség félhomály borította kellemes bódultságába, pedig tudta jól, hogy nem old meg vele semmit. Ennek teljes mértékben tudatában volt, de nem is akart megoldani már jó ideje semmit. A szeszre úgy tekintett, mint valami jótékony gyógyszerre, nem akart megszabadulni hatásától. Mint valami félkegyelmű tékozló; élvezte ezt a tudatmódosult állapotot.

Csak lebegni a semmiben.

Már nem akart normális életet élni. A valamikori értelmes dolgok akarása kihunyt belőle. Akkor, amikor közel egy évvel elbocsájtása után egy részeg pillanatában lekevert egy pofont Edithnek, így kívánva lezárni a kettőjük közötti szokásos vitát. Az asszonynak azt a tekintetét sohasem felejti el. Nem volt benne félelem. Csak végtelen lemondás, szánalom. Ez lebénította. Lánya is látta, majd zokogva befutott szobájába, mint aki tudja, hogy vége van a számára legdrágább dolognak, ami létezik az életben. Ő megdörzsölte ütéstől sajgó tenyerét. Nézte az asszony felrepedt ajkát, ahogy sarkában egy vékony ércsík utat keres lefelé az állon, hogy aztán lecsöppenjen blúzára.  Akkor tudta, hogy vége. Vége mindennek. Delejezetten bámulta, ahogy a vörös folt szétterjed a hófehér textilen.

Másnap mikor kijózanodott, Edith elküldte. Nem vitázott vele. Nem vitt el semmit. Az fájt legjobban, ahogy lánya olyan vádlón nézett rá. Hogyan magyarázta volna el nekik fájdalmát, hogy 58 évesen nem kellett már senkinek, nem tudott elhelyezkedni a szakmájában, és ezt nem tudta elviselni, feldolgozni? Utólag belátta, sokat tűrtek tőle. Edith korábban türelmes volt vele, próbált segíteni, megtett mindent, amíg bele nem fáradt abba, hogy helyrehozza a férfi régi kiegyensúlyozott életét, és vele korábbi boldog házasságukat. Úgy vélte, férje korántsem tesz meg mindent ezért, hamar feladja az álláskeresést. Nem lehet mindent a tolakodó fiatalokra fogni.

Thomas többször visszajárt, próbálta helyrehozni a dolgokat, de Edith nem engedett. Már nem hitt neki többé. Egyenes asszony volt mindig, előtte is volt kettőjük között hasonló perpatvar, de erőszakra akkor került sor először. Edith azt mondta, utoljára. Már nem szereti. Kiskamasz lányával sem tudta tartani a kapcsolatot. Ezt nem értette. Nagyon hiányzott neki, ahhoz már elég nagy volt, hogy megértse a változást, de ahányszor közelített hozzá, mindig azt mondta, hogy gyűlöli, amiért elrontotta az életét. Így mondta; elrontotta, mintha egy játékot tett volna tönkre.

A férfinak eleinte nehéz volt elviselnie, hogy családja számára nincs többé. Jó darabig időnként titokban visszajárt meglesni őket. A válás után fél évvel egyszer látta, amint egy számára ismeretlen férfi hazakíséri Edithet. Messziről leste, ahogy volt neje kedvesen beinvitálja a vendéget, aki olyan mozdulattal ölelte át egy pillanatra az asszonyt, mint aki már jól tudja, milyen formákat rejt a ruha alatt a meztelen test. Aztán mindennek mintegy nyomatékot adva megcsókolta. Az ő volt, szeretett feleségét! Bement az ő volt otthonába, az ő lányához…

Thomasban akkor végleg eltört valami. Tudatosult benne, hogy megszűnt korábbi élete. Már nem vádolt senkit sem. Ez egy irreverzibilis folyamat, és aki belekerül az örvényszerű sodrásba, az elveszett. Ez törvényszerű, de az már más kérdés, hogy aki túléli, miként dobja fel a víz a fuldoklót… Mivé válik, miután meglátta a sötét oldalt?

Más szemmel látott mindent maga körül. Minden korábbi életcélja, amely ahhoz az alapvető emberi érzéshez kötődött, hogy szeretett boldog családi légkörben élni biztos anyagi jólétben -, amely addig teljesen kitöltötte lényét, már lényegtelen semmisségé zsugorodott számára. Nem érdekelte semmi, közömbös lett a korábban fontosnak hitt dolgok iránt. Idővel megváltozott az értékrendje. Szüksége volt a pénzre, de nem azért, mint régen, hogy még nagyobb házat vásároljon, vagy újabb autót, hanem hogy megtankolja az öreg Fordot és a napi megélhetéshez szükséges ételhez, italhoz hozzájusson.

Partra vetett halként, kitaszítottként úgy gondolta, kilép a konvenciókkal terhelt emberi társadalomból, amelyben mindig meg kell felelni valakinek, vagy valaminek. Mi értelme az egésznek, ha ennyivel ki lehet siklatni egy tökéletesen boldog életet? Ő lenne túl gyenge? Vagy a nagybetűs bizonyult túl erősnek? Vagy a körülmények szerencsétlen áldozata csupán?

A metamorfózis furcsa módon hamar lezajlott benne. Bizonyos szempontból megkönnyebbült, mintha egy bilincset dobott volna le magáról. Megszűnt felelősnek lenni. Nem érdekelte, mit hoz a másnap, nem akart többet dolgozni, nem akart semmit a magáénak tudni, viszolygott a tulajdonjogtól. Nem akart mást, csak kilépni a világból, és kintről, sérthetetlenül – mert úgy sincs semmije, amit még el lehetne venni -, szemlélni, nézni az eltorzult értékű létet. Egy idő után taszította az a pörgés, amit az utcán élve mások életét figyelve látott. A normálisok, a társadalmon belüliek állandó megfelelési kényszere…

Persze, felszínes volt ez a perspektíva, de az átélt sorsúak empátiája volt ez. Sajnálta őket tudva, hogy korábban ő is hasonló normák szerint élte az életét.

Egy ideje nem sokat töprengett hasonló dolgokon. Úgy érezte, törékeny kreált lufi-filozófiája, és valós élete, ezért próbált mindig a pillanatnak élni, elfogadni a sors kimért esszenciáját ehhez a létformához. Megpróbált apró örömökből erőt meríteni a másnapokhoz.   

Pénze hamar elfogyott, korábbi barátai és a haverok is, albérletből az utcára került, drága autóját lecserélte erre a lepukkant Fordra, amiben azóta is élt. Kerülték az emberek, de Thomas ezt egyáltalán nem bánta. Nem akart többé közel kerülni senkihez sem.

Mielőtt visszament az autójához, körbesétált a személyautó parkolóban, gondosan átvizsgálva az aszfaltot. Néha szokott találni elgurult aprópénzt, egyéb kiejtett értékeket. Bár erre a hajnali órák a legesélyesebbek, amikor még nem járnak körbe a takarítók. Miután nem talált semmit, szorgalmasan átnézte még egyszer a kukákat, de ott sem volt szerencséje, így beült az öreg Ford kombiba, elhajtott az augsburgi benzinkútig. Félreeső helyen parkolt le, hogy minél kevésbé szúrjon szemet bárkinek. A rendőrök látásból ismerték, toleránsak voltak vele, nem zaklatták, tudták, sok vizet nem zavar, nem bűnöző alkat. Nagy tapasztalatra tett szert a parkolók életét illetően. A kamionosokkal - akik mindenhol jelen voltak -, csak felszínesen haverkodott. Egyszer egy részeg lengyel belekötött és megkergette. Azóta betartotta a három lépés távolságot.

Jó alkalmazkodóképességgel rendelkezett, de erre szükség is volt ebben a rideg, sorstalan létben. Az autójában élt, a hátsó ülések helyén aludt szivacson, hálózsákban, mellette szegényes ruhatára, minden vagyona. Mindig az aznapnak élt, nem gondolt arra, mit hoz a másnap. Hogy mennyivel nehezebb télen, a hidegben. Éppen kellemes volt az idő, langymeleg kora nyári délután. Igazi túlélő lettem – futott át az agyán, miközben a szemetesekben kereste a visszaváltható műanyag, és egyéb palackokat. Ebből szerezte bevételét. 25 centért váltották vissza darabját a bevásárlóközpontokban. Néha meglepően sokat talált. A jóléti társadalom pozitív árnyoldala, hogy ilyen értéket sokan kidobnak. Hihetetlen, néha milyen érdekes tárgyakat, apró kincseket talált a szemétben. A legnagyobb fogása egy arany nyaklánc volt, azért nagyon sok pénzt kapott. Pont azon morfondírozott, hogy aznap nem megy tovább - ez a kút valamiért igen jó lelőhely -, ott alszik, aztán majd hétfőn a városban beváltja a palackokat -, mikor egy durva hang megállította:

• Hé öreg, a múltkor világosan megmondtam, hogy takarodj el a területemről! Azt hittem megérted, hogy az utolsó figyelmeztetés volt! Úgy látom, nem értesz a szép szóból!

A hang gazdája fenyegetően lépett közelebb. Hát persze! Esett le Thomasnak és a rátörő félelemtől enyhén megremegett kezében a bot, amely segítségére volt a palackok kibányászásában. Arra a célra tökéletes, de fegyvernek kevésbé, ahhoz túl vékony, de különben is, ő nem akart senkivel sem fizikai összetűzésbe keveredni.

A múltkor azon akadt ki először, mikor látta, hogy megáll egy gyönyörű metálfekete, fullos C Merci, pont az a típus, mint amilyen az övé volt. Aztán fürgén kiugrott belőle ez a sötétarcú, szikár férfi, és csiptetős végű, praktikus műanyag célszerszámával nekiállt kibányászni a palackokat! Mindezt öltönyben! Való igaz, akkor is figyelmeztette, sőt kapott egy arcon paskolást is, amit akár pofonnak is lehetett volna értelmezni. Megijedt tőle akkor is, de aztán elfelejtette, mert ennek már két hete, azóta nem látta. Voltak konkurensei mások is, de azokkal nem volt probléma. Biciklis öregemberek, akik kikerekeztek lakóhelyükről egy kis nyugdíj kiegészítésre. Intettek egymásnak, néha szóba is elegyedtek, igyekeztek gyorsabbak lenni a másiknál, de ennyi, semmi fenyegetőzés, erőszak.

A sportos Merci ott parkolt a férfi mögött, aki most szabadidő ruhában volt. Megint rácsodálkozott az autóra, eszébe jutott, valamikor mennyire szerette a sajátját. Képes volt órákon át takarítani.

Thomas a kocsira pillantva meglátta saját tükörképét a lesötétített oldalüvegben. Szakállas, sovány, hatvanasnak tűnő fickó, aki az ijedtség ellenére sem tűnt valamiért mégsem hajléktalannak. Hiszen nem is az, legfeljebb hontalan.

• Hé öreg, nem figyelsz rám?! – A hang mintha a csillagokból érkezett volna hozzá.

Valami megcsillant a másik kezében. Thomas felpillantott, önkéntelenül hátrált egyet, de elkésett vele. Csak a lendülő kezet látta, aztán jött a reccsenés, és a heves fájdalom az arccsontjában. Megszédülve hátraesett, nem ájult el, vér borította el az arcát, fél szemét nem bírta kinyitni. Érezte, hogy támadója durván kicsavarja kezéből az imént talált üres palackot, amelyet addig olyan görcsösen markolt, mintha az élete függne tőle. Aztán még látta távolodni a fémbokszert markoló öklöt, amint újabb ütésre készül, aztán vége, filmszakadás.

Újra otthon volt, éppen hazaért este a munkából. Kislánya; Klaudia a szobában tanult, adott neki egy puszit. Mindennél jobban szerette. Későn született, már pont akkor esett felesége 39 évesen teherbe, mikor lemondtak a gyerekvállalásról. A terhesség, a szülés mégis minden gond, komplikáció nélkül zajlott le. Klaudia kicsit el volt kényeztetve, de ez nem látszott a kislány jellemén. Szófogadó volt, talán túlságosan anyás típus. Hiába mondják, a lányok általában apások, a kislánynak az anyja volt mindene. Igaz, Thomas sokat dolgozott, de szabadideje nagy részét a családjával töltötte. A férj ezután a konyha felé vette az irányt. Önkéntelenül nyelt egyet a sült hús finom illatától. Hátulról átölelte az asszonyt, szeretetteljesen megcsókolta a nyakát. Edith, mint egy doromboló macska, úgy dörgölődzött hozzá, miközben megkeverte a mártást. Hihetetlen, hogy annyi év után is vibrált körülöttük a levegő.

Később, a vacsora után büszkén mutatta kinevezését; részlegvezető lett az összeszerelő üzemben. Sokat jelentett számára a fizetésemelésen kívül az erkölcsi megbecsülés is. Szeretett az autószerelő gyárban dolgozni. Akkor kérte meg Edith kezét is, amikor odakerült. 27 éve…

Késő éjjel tért magához. Egy bokor tövében feküdt. Oda húzta be a férfi, mikor eszméletlen volt, ott senki sem vette észre. Pokolian fájt, lüktetett a feje, megalvadt vére összehúzta arcán a bőrt. Halkan nyöszörgött, egyelőre nem volt ereje sem megmozdulni. Érezte, ez a sérülés most nem olyan egyszerű, hogy képes lenne egyedül kiheverni. Kezét végighúzta arcán, fájdalmasan felszisszent, mikor a nyílt sebhez ért. Kórházba kell jutnia! Feltámadt benne az életösztön. Meg valami más is. Volt felesége ápolónő, hátha…

A parkoló elhagyatott, ligetes része mellett megállt egy autóbusz. Thomas hallotta a buszajtó sziszegő nyitását - egy pillanatra remény támadt benne, hogy lesz kitől segítséget kérnie -, aztán rémület hasított belé, amikor meghallotta a szomszédos nagyváros focicsapat nevének üvöltő kántálását. Részeg fiatalok tódultak ki dolgukat végezni. Valaki közelített felé, próbált még beljebb húzódni a bokor alá, hátha sikerül észrevétlennek maradnia. Mikor elérte a vizeletsugár, ösztönösen hátrébbmozdult. A dülöngélő fiatalember első ijedtségében felkiáltott: - Mi az a …! Aztán elfojtotta hangját és dühösen belerúgott a fekvő alakba. Először a testét középtájon, majd a fejét vette célba. Akár egy focilabda...

Mintha kedvenc csapatának elszenvedett vereségét akarta volna dühödten kárpótolni. Pár rúgás után többet nem mozdult a test. Megszűnt a reflexszerű rángatódzás is. Ettől mintha tisztult volna zavaros tudata, bár korántsem mérte fel tettének következményét. Ösztönösen körülnézett, nem látta-e meg valaki - a busz dudaszóval hívta vissza az utasokat -, de nem vett észre senkit a közelben. Visszaérve elvegyült a többiek között, egyik haverja nyújtott felé egy sört, elvette, egy slukkra kihúzta, hangosan felböfögte a visszatoluló szénsavat, eldobta a kiürült üveget a bokrok közé, aztán csatlakozott a részeg gajdoláshoz.

Mikor elindult a busz, még egyszer visszanézett, majd megrázva fejét, felállt, vasalt bakancsával ütemesen dobolni kezdett a padlón. Nemsokára mindenki csatlakozott hozzá. Felemelő, semmihez sem hasonlítható eufórikus érzés kerítette hatalmába, ahogy a sok láb egyszerre dobbant. Mintha valóban menetelnének egy új világ felé. Végighúzta tar fején kezét, majd előrelendítve belekezdett a Waffen SS indulójába. Az „Erika” harsogásától beleremegett a busz oldala.

* * * * *

Ez lehet akár utószó is: Bár a cselekmény a szerző képzeletének a szüleménye, a történet szereplőinek külső megjelenítését a való életből formáztam, csak a tulajdonságokat aggattam én rájuk. Láttam az utak vándorát, aki autójában élt, és üvegeket gyűjtött, és a szintén palackra vadászó jólszituált, öltönyös fazont is, aki egy Merciből kipattanva járta körbe a kukákat. Sajnos az újnáci focidrukker is nagyon valóságos alak. Többször próbáltam a történetet „happy end”-re megírni, de sajnos mindig ide lyukadtam ki, amit végül is én egyáltalán nem bánok. Az üres és a kiürült palackok között is milyen nagy különbség van! Nem mondtam el egy csomó dolgot, mint pld. hogy az öltönyös fószer tulajdonképpen csak kipróbálni szerette volna az újonnan szerzett bokszert, aztán eredetileg el akartam még mesélni a vasaltcsizmás focidrukker aznapját, de Thomas volt feleségének arckifejezéséről is szerettem volna írni, amikor a kórházban megmondják neki, kit takar a fehér lepel… de aztán maradt ennyi, mert úgy éreztem, néha a kevesebb több lehet, de legalábbis pont elég.

2012. November

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.