Tulajdonképpen a baj akkor tetőzött, amikor Irén hozzávágta az anyjától örökölt teáskészlet féltve őrzött, utolsó előtti példányát. A csészealj, mint egy kiszámíthatatlan röppályán keringő UFO, tompa csattanással tarolt Egon tar feje búbján. A kopaszodó fő úgy fénylett a függönyön átszűrődött fénycsíkban, mint egy harmatos, mohanőtt tekegolyó. Ez mintha még nem lett volna elég, a következő darab – az utolsó porcelán csésze – egy másodpercen belül követte előbbi társát, de célt tévesztett a dobás másodlagos prioritásának okán, a vitrin üvegét átszakítva a felső polcon landolt a Jókai összes sokéves magányát megszakítva. Az éktelen csörömpöléstől Irén további dührohamot kapott, mintha ő lett volna a szenvedő áldozat:
- Te nyámnyila, anyámasszony katonája! Nézd meg, mit tettél! – mutatott az asszony a szekrény irányába.
Egon megszédült nyomorában bambán pislantott. Köldökéig húzott klott gatyájából kitüremkedett a vehemensen előre ugró sörpocak, a ráfeszülő hájtrikó cseppet sem volt hivatva eltakarni a disszonáns látványt. E pillanatban nem igazán volt tudatában az őt körülvevő világ kisebb-nagyobb történéseinek. Arra sem emlékezett, hogy felesége, Irén pár perce milyen monológot zúdított a repülő csészealjak előtt a fejéhez, miközben a kifizetetlen, sárga csekkekkel hadonászott. „- Te, te semmirekellő, lusta disznó! Arra sem vagy képes, hogy munkát találj magadnak! Jövő héten árverezik a lakásunkat, ha nem tudjuk kifizetni az elmaradt félévi részletet!”
A férfi tétova mozdulattal húzta végig kezét megsérült testrészén. Valami nedveset tapintott. Lassan megszagolta a pirosló vért, majd elködösült tekintettel lenyalta ujjáról. Irén hisztérikus tekintete ettől hírtelen megváltozott. Félelem gyúlt szemében ura eszelősen delejezett arcát látva. Szokatlanul hatott számára e drasztikus látvány, szeme mulya birkaábrázathoz leginkább hasonlatos arckifejezéshez volt szokva. Rémülten hátralépett egyet, majd mielőtt ezt megismételhette volna, megbotlott a kopott perzsaszőnyeg utánzaton, és a nagyszoba küszöbére huppant. Vaskos tompora jelentősen csökkentette az eséstől elvárható fájdalmat, így csak apró szisszenés hagyta el vörösre mázolt ajkát. Megbabonázottan fogva tartotta Egon horrorisztikus kinézete. Tudatának hátsó szegletében megjelent egy halvány asszociáció holmi húsvéti tojásfestésről, ahogy a vöröset szokta lecsorgatni a kerekded tojáson absztrakt formákat elérve e művészi technikával. A dali-s gondolathullámot egy elbődült üvöltés vágta ketté a legegzaltáltabb pillanatban:
- Iiiiiiiiiiiiiiirééééééééééééééééééén! Elég volt! Most megkapod a magadét!
Egon saját hangorkánjával egy időben talpra pattant. Azaz felállt volna, de még mindig a teáskészlet maradék darabjának szédülést stimuláló hatása alatt állván - pontosabban dőlvén -, megingott önnön tudatának bizonytalan helyzetétől. Mintegy a szekrénybe kapaszkodó mozdulatnak is tűnhetett volna a férfi kézsöprése, de céltévesztésével csak annyit ért el, hogy leverte a felső polcok féltett tartalmát. A katonás rendben tündöklő kristálypoharak, neppek önálló életre kelve szabadultak el megrögzött helyükről. Irén mániákusságának egyik apró jele volt, hogy ceruzával körberajzolta a dísztárgyak alapzatát, hogy portörlés, vagy bármi egyéb idegen behatás után helyre tudja állítani a jól megszokott rendet. Ez az állapot most gyökeresen megváltozott. Irreverzibilis folyamat állt be, mivel a tárgyak a padlón nemcsak koppantak, de törtek is. Lánykorának pirospozsgás porcelánbabája is megszabadult a fejétől. Úristen! Fejetlen a helyzet a javából! A megfakult esküvői fénykép mindezzel mit sem törődve talpra állt a parkettán. Talpra magyar! Mintha Egon tüdejét hagyta volna el a forradalmi kiáltás, férfias határozottságának bizonyítékaként egy erőteljest dobbantott. Volna. Mivel ezzel a fenyegetésnek induló mozdulattal végképp kicsúszott a lába alól a talaj, a baba fejére taposó gömbölyded megbillenés következtében nekiesett a korábbi rendszer idejéből származó szögletes szobabútor épen maradt felületének. A gyenge lábakon álló, öreg szekrénynek ez már sok volt. A mázsás ember súlyfeleslege legyőzve a gravitáció hebehurgya törvényét, magával rántott mindent. A zöld színű Jókai kötetek szinte repültek széttárt lapjaikkal. Irén lassított felvételen pörgette megrémült agyában a képeket. Még szemet dörzsölni is elfelejtett, pedig hihetetlen látvány tárult elé ebben a pillanatban.
Kimerevedett előtte a szoba minden négyzetcentimétere. A Jókai összes szétvált könyvdarabjai szárnyaltak a légben. A lapok közül ropogós húszezresek libbentek elő. Némelyik külön röppályát írt le kacskaringózva a levegőben, mielőtt végleg méltóságteljesen a padlóra terült. Elsőre látszott, hogy tömeges jelenségről van szó, a papírpénzek beterítették a helyiség nagy részét.
Lassan csendesedett a robaj. (Az alsó szomszéd még eleresztett egy halk „anyád”-ot, mire az oldalsó egy hangos pukit.) A szoba háborús helyszínhez hasonlított. Egon még egyszer nekigyürkőzött abbéli akaratának, hogy végre két lábon álljon a talajon. Ha kicsit bizonytalanul is, de végül sikerrel járt. Csak enyhe amplitúdóban kilengő végtagjai jelezték, hogy még korántsem letisztult az állapota testi stabilitását illetően. Elködösülten nézett körbe, cseppet sem jelezve, hogy érzékel valami változást környezetében.
Irén képtelen volt megváltoztatni testhelyzetét, netán felállni. E látvány teljesen megigézte. Isten tudja, mennyi idő telt el, mire Egon periférikus tudatállapota egy más periódusba érve, kizökkent a stagnáló halmazállapotból és észlelte a rózsaszín bankóktól hemzsegő szobát.
Mindenesetre egyszerre ocsúdtak fel, és villámgyors sebességgel elkezdték a padlón szanaszét heverő könyvek lapjai közül kiszedegetni a további húszezreseket. Egy szót sem szólt egyikük sem, miközben lázas sietséggel dolgozott kezük. Eltelt legalább egy óra, mire valószínűsíthetően mindet összegyűjtötték. Jókora kupac magasodott kettőjük között. Törökülésben szemlélték egymással szemben a nem mindennapi látványt. Te jóisten, ez sok-sok millió forint! Meg vagyunk mentve! Irén gondolata tükrében elmosolyodott. Egon is. Bár fogalma sem volt róla, hogyan került oda annyi pénz. Talán az anyja? Két éve örökölték meg a lakását minden ingóságával együtt. A Jókai összest a kutya sem zavargatta, őnáluk az olvasás kimerült a keresztrejtvények hétköznapi kérdéseinek böngészésében. Szórakozásnak ott vannak a tévésorozatok. Irén portörléskor gondosan kikerülte a könyveket, csak azért nem dobta ki, mert passzolt a bútorhoz. No meg… Valami halvány gondolatfoszlány kezdett derengeni Egon elméjében. De mire testet öltött volna, azt észlelte, hogy Irén ölt testet. Rajta. Ő meg benne. Felesége eufórikus állapotban felhúzta pongyoláját és a pénzkötegre rántva Egont, ölébe ült. Történelmi jelentőségű pillanatnak számított e közös ülés, mivel hasonló fizikai kontaktusra időtlen idők óta nem került sor. Tettrekészsége nem várt módon engedelmeskedett a ránehezedő akaratnak. Miközben Irén egyre gyorsuló tempót diktált e lovagló pózban, a vágta közben két kézzel szórta kettejük közé és fölé a papírbankókat. Egon tudata aznap másodszor is homályosulni kezdett, de most ez a bizsergés egészen másfajta régiókban tobzódott, mint amit a teáscsésze korábbi hatása okozott. Stimulációja kolosszális erővel adoptálta a reakciók reaktor faktorját. Atombomba szindróma. Anyám!
Ebben a varázslatos pillanatban megvilágosodott. Eszébe jutott anyja utolsó mondata, mikor ott ült a kórházi ágya mellett. Akkor a felettébb furcsának tűnő szavakat anyja zavarodott elmeállapotának tudta be, mikor magához húzva alig hallhatón a fülébe súgta: - Fiam, fiam, ne feledd szavam, akármi bajotok történik is, jusson eszedbe, hogy segítségül ott lesz nektek a Jókai...
Ezután elalélt, többé nem bírtak kommunikálni vele. Egon jó darabig töprengett, milyen Jókai nevű ismerősük van a bablevesen kívül, aztán egészen eddig elfeledkezett az anyai intelemről.
Most kristályosodott benne az eszmélés pont abban a másodpercben, amikor eszméletlenül robbant a kohéziós mag, darabjaira hullatva a világmindenség e harmadik emeleti lakásának szobájára leszűrt lételemének megtisztult valóságát.
2008-01-17
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó