| 		
		 
 Az utolsó szó jogán
  2010.12.21. 20:06 
Sebes bugyrokban rekedt 
hangon tátog a múlt; 
majdnem feledett 
kamasz háború dúlt 
pépes harcmezőn 
népes ikonok  
fekszenek védelmezőn  
  
Az utolsó szó jogán 
 
  
Sebes bugyrokban rekedt 
hangon tátog a múlt; 
majdnem feledett 
kamasz háború dúlt 
pépes harcmezőn 
népes ikonok  
fekszenek védelmezőn, 
hamvukban konok 
szemek delejes 
fénye vakít, 
a régi rend anyatejes, 
megsavanyodott íze még tanít, 
de az idea had, 
ahogy a holtak szaporulnak, 
egyre apad... 
 
Hallod, hogy zabálnak 
ott lent, a mélyben a férgek? 
Mások nyomorúságukért sorban állnak, 
hiába vetkőznek, jönnek újabb lehántásra váró kérgek, 
lelkük pőreségének az ára, 
mentális homályfüggönyként 
vetül az opál retinára, 
szidhatod a mesés-meszet szóró önkényt, 
nem az uralom kényszerít latrinára, 
mindenki – ha nem is dalol, de önként 
van ott, és ahol. 
 
Kinek marad dicsfény himnusza, 
veszett kutyaként csahol 
önámító nimbusza, 
a menekülők valahol 
defektes drogbusza 
jótékony alkohol 
tengerbe merül, 
a száz százalék tiszta esszencia 
sokba nem kerül, 
az oldat arany uncia 
soha nem avuló értéke, 
hogy végre tovább nem félhet, 
e medálion éke 
csak egy élet. 
 
A felszakadó emlékfoszlányok 
árva, kövér könnyét 
lenyalták rég az arcról a rossz lányok, 
a zárkózottak közönyét 
őrzi a befelé fordulás, 
bódít az önlét, 
és megannyi más, 
csak a pillanatra ösztönző, 
analóg testekből kipárolgó hasonmás, 
céltalan, hedonista, önző, 
bűzös obszcén vágyakon hízó 
gyűrött lepedők 
gerincvelőkínzó 
rituális mozdulatára epedők 
hosszú sora 
menetel összekötve, 
ez a tétovák kora 
egy nászba karöltve. 
 
  
A lázadó jajong, 
holmi szabadságvágy 
homloktól ágyékig forrva csapong, 
nappal álma az ágy, 
éjjel az újabb elodázó holnap, 
remeg a nyomtalanságot okádó hétvége, 
a hétköznapok némán simára kopnak. 
Vajon csírájában a félelem ég-e, 
vagy csak az ígéretek kusza halmai fogynak? 
 
Előre megszabott tehetsége 
árnyára hull reményt rejtő fátyol, 
szemellenző mező 
tartja közel és távol, 
apró mosolyok gyöngyét permetező 
harmatával elszállni volt bátor. 
 
Törött tükörbe lassú a pillantás, 
hasít a tömegben szenvedő magány, 
reflexképbe meredt pillangóhatás, 
terjedő kór, dagály-ragály, 
kezet fog az agyatlan, hangyás hantás, 
és a szívtelen, talán-vagány. 
 
  
Az örök kérdés előre furakodik, 
a kérő hiába próbál időt nyerni, 
leosztott napok lapja uralkodik, 
csak lábnyomba lehet esettként beletenyerelni. 
Óh, hát van-e még értelme e kutakodásnak, 
mikor az uniformisként kiosztott öltöny-lét 
zakói feszes gödröt ásnak, 
hogy épp beleférj, a sors közönyét 
fogyasztva használja férj, feleség, 
jól megnevelt gyermek, 
és kiknek kevés ez az eleség, 
őket várják az ablaktalan, földalatti termek. 
  
--- 
 
Bár szólhatna akár utolsót hozzám, 
ki e földre nem várt gyermekként nemzett, 
hisz ő, ki létem angyal palástján hoz rám 
még ma is örömet, bút, nem ez az istenverte nemzet! 
 
Párszor próbáltam eljutni lelke peremére,  
legalább egy sarjvillanást ott elcsüngeni, 
úgy vetni pillantást távoli szemére, 
hogy belekapaszkodva tudjak rajt' függeni. 
 
Már csak az fáj, hogy ott lent; a hamva, 
vajon őriz-e ki nem mondott választ? 
Vagy mint a sors örökre elvetett magva, 
békében nyugszik, mint kit e föld súlya már nem fáraszt. 
 
  
 
  
 
D-Kammerstein, 2010.december 19. 
 |