Az éjjel meghívott magához,
felnéztem, míg bűnbánón mentem;
megkopott felirat: „Fogadó a Magányhoz”.
Ó, hát ez meg miféle teremtett isten?
Majd' megfordultam menten,
de dacos lábam vitt előre tehetetlen.
Neszezte az erdő a mennybolt azúr dalát,
én megrészegülten botorkáltam tovább,
mint sebesült lovag, ki megjárt sok csatát,
sötét lidércek hajoltak rám idébb-odább.
Éreztem; nem adhatom már alább,
ez, ez... az úr nem lehet annyira galád.
Talán megint a sors keze vezérel,
utam át- átfonja ezerévnyi éji álom,
míg küzdök az ébrenlét vezércselével,
e táblán kell a jó lépést megtalálnom.
Az ösvényen temérdek az ál-nyom,
máskor keresztutaknál kell megállnom.
Nyughatatlanul nyomtam le a kilincset,
mint akinek már minden mindegy,
és dühe jelenti a legnagyobb kincset.
Holdkórosként bolyongva, mint egy
lélek vesztett, kire utolsó áldást hintett
az ég. Ó, tisztító esőben ázni kín tett!
Odabent csend, áttetsző félhomály,
két faragott szék övezve kerek asztalt,
rajta a csonkig égett gyertya fénye opál,
még az árnyak lebbenése is vigasztalt.
Szívem ritmusa nyugvást tapasztalt,
kiéhezett szemem mohón látványt falt.
Míg önnön marcangolásom ellobbant,
a semmiből előtermett egy krisztusi alak,
lépte hangtalan, hangja öblösen csobbant,
- mint hűs csermelyben lubickoló halak -;
„Ülj le fiam!” Tapsára megnyíltak a falak,
gyönyörű nimfa csókjától duzzadt az ajak.
„Tudom, nem ez kell!” Hessentve elküldte,
bort és kenyeret varázsolt tálcán elém,
ittam és ettem, az iménti élménytől elhűlve,
- ő sejtelmesen, tűnődve nézett felém -,
mintha töprengene, mekkora bennem az erény,
vagy csak vágyaim önző zakatolása serény.
Ó ne, ezer isten se láthat igazán belém,
míg pőrére vetkőzve kardommal térdre dőlök,
és kezem néma imára kulcsolja a remény!
Mindegy, hogy életet csiholok, vagy döfök,
ha lelkem megszállták kínpadra vonó ördögök!
Bőröm alatt lapulnak bűneim óvó őr-dögök!
„Tudom, miért vagy itt, és merre visz utad,
de míg magányod bástyáját csak építed,
ne kérdezz, ne várd a megváltó nagyurat,
önmagadban ott rejlik mélyen ép hited,
gondolattal néha már meg- megérinted,
oly közel vagy hozzá, ahogy eddig nem hitted.
Tudd meg, hogy senki sincs soha egyedül,
ne félj, apró félelmed a lélek hártya váza,
még a legősibb csendnek is a tücsök hegedül,
szabadságod határát csak saját gátad vigyázza!
Most menj, szilárdabb legyen alélásod máza,
vígabb kedvvel kelj fel, ennyi elég volt mára.”
Aztán huss!, szétfoszlott minden, de előbb,
még futó pillantást vethettem tűnő arcára,
mely átalakult, először gyermek, aztán felnőtt
vonások, de mint egy tükör! Hát ez az ára!
Önmagam láttam, s verejtékes álmom dacára
felkészültem a rideg valóság újabb harcára.
Édes volt az ébredés első fodrozó hulláma,
mikor két világ határán mos tisztára tenger,
pillám még kómásan rebbent; lám, hull rám a
menny, de sebezve megérinteni nem mer.
Barátom lett a földdel együtt; megismer.
Talán társsá szelídül a halandó vadember.
Aurach, 2010.07.18.