Csodálom az embert, és bízom abban, hogy rá nem vonatkozik a "Halj meg és nagy leszel" szlogen.
Hírnevét a Villon-átköltésekkel (1937-ben jelent meg először, 1947-ig 15 kiadásban jelent meg) alapozta meg, amellyel a mindenkori diákságnak teremtett kultuszolvasmányt. Igaz, ő ezt a viszonyt Villonnal barátságtalannak gondolta, mert míg sorra írta versesköteteit, addig a közönség a XV.sz. költőjének verseit tartotta időszerűbbnek.
Érdekes József Attilához fűződő kapcsolata. Míg számára egy égi üstökös volt, addig a magyar közönség számára - még 1937-ben is, mikor megjelent a Nagyon fáj c. kötete fél évvel a halála előtt -, egy érdektelen bolond. Egyike azon keveseknek, akik nagyságát még életében felismerték. Ha már József Attiláról van szó, elgondolkodtató, miért nem mondjuk azt, hogy József költészete, ahogy Ady vagy Petőfi verseiről beszélünk. Faludy persze, csak egyszerűen így hívja: Attila.

Annak idején még szamizdat kiadásban volt szerencsém olvasni a Pokolbeli víg napjaim-at 1987-ben. Igazi remekmű a könyv, már a címe is sokat sejtető; ki a mennyek országából kimaradt, annak a pokol jutott víg napokkal. Faludy bátran és derűsen játszik a tragédiákkal, kitűnően egyensúlyoz a fény- és árnyoldalon.
Nemcsak a kalandor, humanista és tudós életét ismerhetjük meg, hanem a női nem szépségét hirdető pajzán, kamaszos kacajú csábítót. Ő az, ki megizlelt már minden gyönyört, melyről a világ költői valaha áradoztak. Az ő költészete az Érosz költészete.
Fellapoztam újra a könyvet. Találomra kinyitottam, és megragadtak a tömény erotikával tűzdelt szavak. Más talán nem ezt a részt idézné a könyvből e nemes évforduló kapcsán, de én igen:

"...Állva csókolództunk, olyan vadul, hogy mindketten elestünk a másik támasza nélkül. Aztán letérdeltem az ágy mellé és végigcsókoltam hajától lábujjáig. Porcelánfehér, makulátlan sima bőrén csúszkált a szám, mint a korcsolya. Combtövénél harapások hegedő nyomai. Úgy látszik, a tánc miatt borotválnia kellett lágyékát, mert szőke haja ott egyenes volt, és nem hosszabb, mint kisujjam körme - ahogy Párizs óta kisarjadt. Csitri lányok emléke kamaszkoromból. Elragadónak találtam. Amikor combját nyakamba fűzte, odahajoltam és áhítatosan beleszorítottam nyelvemet. Udvarló nyomja így az ajtórésbe a rózsaszín szerelmes levelet. Jó hasonlat, felhasználom valahol. Csak el ne felejtsem.
Odabújtam hozzá az ágyon. A kronométer éjfélt mutatott. Aztán eltűnt a kabin, és egyedül maradtam Liliannel, a vörösbársony takaróval és a cigarettákkal az éjjeliszekrényen.
Egymás szemébe néztünk, és figyeltük, ahogy elvezet öléhez. Először csak odaérintette, aztán végighúzta rajta, majd megengedte, hogy éppen csak szétfeszítsem kagylója ajkát, de ne tudjak beljebb csúszni. Milliméterről milliméterre jutottam tovább, olykor visszahúzott, míg ágyékaink lüktetését élveztük. Végül elengedett. Olyan tökéletesen illettünk egymásba, mintha összecsiszoltak volna.
Hogyan háláljam meg ezt a sosem tapasztalt gyönyörűséget? Arábiai utazó könyvében olvastam, hogy a férfi, ha nagyon akarja, vissza tudja tartani magát. Megpróbálom. Összeszorított fogak nélkül, csak úgy könnyedén. Talán sikerül. Egész éjjel szerzem néki a szüntelen gyönyörűséget, és megelégszem a bravúrral. Ennyit igazán megérdemel. Csókolni kezdtem száját, szemsarkát, belenyaltam fülébe, gyengéden elfordítottam fejét, hogy tarkóját megkóstoljam, végigsimogattam gerincét, külön minden csigolyát, hátulja húvös félgömbjeit, és tenyerem élét a langyos vágásba nyomtam. De ölében mozdulatlan maradtam, mint a szívgyökér, mely belenőtt, keményen és irgalmatlanul.
Olykor hintáztunk, máskor súlytalanul lebegtünk. Parttalan, langyos folyóban úsztattunk, zuhatagokban sodródtunk, ködök és szivárványok között. Olykor leszegeztem államat, hogy kis mellét és rózsaszín mellbimbóját lássam - két lótuszvirág a messzeségben -, vagy hóna halványkék gödrébe kóstoltam; végighúztam számat válla tükrös hullámán, ahol arcom árnyékával kerültem szembe. Egymáshoz préselt csípőink összezárultak, mint holmi nagy, tengeri kagyló. A kagyló belsejében nem két, hanem egyetlen összeolvadt lény remegett és rángatódzott. Mintha felborzolt ágyékhajunkban elektromos szikrák sercegtek volna.
Ágyékom sima kígyófej volt, mely Lilian mohos ölébe siklott; cövek, mellyel medencéjét a magasba tudtam emelni. Herém érzéketlen, kerek kődarab, ha tenyérbe vette, diadalmas biliárdgolyó, mikor combja tövéhez koccantottam. De mentől elszántabban és durvábban szeretkeztünk odabent, annál gyengédebben öleltük magunkhoz a másik derekát.
Órákig csüggtünk egymáson.
A gondolat, hogy el kell válnunk, elviselhetetlennek tűnt. Nem szakadtunk el egymástól, és együtt maradtunk akkor is, amikor új alakzatot vettünk fel, hála táncosnői és akrobatikus ügyességének. Amikor közösen elszívtunk egy-egy cigarettát az első tiszt rózsalevél-szopókájú Abdullahjaiból, legfeljebb ha kissé lassítottunk a ritmuson. A cigarettát szájról szájra adtuk, vagy a fáradt füstöt átfújtuk egymás ajka közé, ha éppen szemközt voltunk.
Igyekeztem hű maradni elhatározásomhoz. Ahányszor attól féltem, hogy nem tudom magam visszatartani, elképzeltem, hogy a hajó felrobban, hogy a nácik elfognak, vagy hogy éppen temetnek. Egyszer eszembe jutott, hogy ezt a gyönyörűséget, melynek részese vagyok, szüleim, tanáraim, a lelkész és hatvan nemzedék vissza az időben kéjelgésnek hívja, a test bujaságának, mely megrontja a lelket. De mi a lélek test nélkül? Ha nem látom Liliant, nem érzem szája ízét és teste illatát, ha nem hallom lélegzését, ha bőröm nem tapad az övéhez, merre van halhatatlan lelkem, melyet éppen megrontok? Idáig jutottam, amikor bekövetkezett, amit nem akartam. Nagyon rövid, váratlanul csekély gyönyörűség volt az állandó mámorhoz képest, melyet addig éreztem. Még szerencse, hogy pár pillanat alatt, kifeszített fátylakkal bélelt öle szorításában vágyam újra éledt. Már világos volt köröttünk, bár a hajóban oly csend uralkodott, mintha mindenki aludt volna..."

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.