I.

Holt fehér a terem, nem hófehér,
bűzös falon hiába friss a mész,
halál-hálóban tocsog a penész,
hiába nyelem, könnyem elér.

Magam után kiáltok: "Hová mész?"
Ernyedten lóg a szeretett tenyér,
mint éhezőnek falatka kenyér,
szorítana, de nem! Megáll az ész!

Imáim elfogytak, csak könyörgök.
Minden napjáért egy évem adnám.
Zokogva borulok, némán hörgök.

Látom én; elmenne most, ha hagynám.
Menjenek el a lidérc-őr-dögök!
Te maradj még, drága édesanyám!

II.

Sárga bőrén megannyi fáradt ránc,
csukott szemén ez nem alvó álom.
Ígértem, hogy létem meghálálom!
Ne most legyen a végső élet-tánc!

Még időt! Szavamat így hogy állom?
Gyümölcse vagyok, kit szült e románc!
Sarjadok, mint fa, kit lefoszt a háncs!
Könnycseppem koppan szeretett állon.

Álmodik még? Emléke él-e még?
Vagy parttalan kín a sok szenvedés?
A holnap reménye hamvadón ég.

Elképzelem, ahogy rám nevet és
ölel. Nem tudja, tán közel a vég.
Az ajtón kopog a végső ítész.

III.

Mikor elfogy majd az utolsó könny,
elmegy a dolgát végzett fájdalom,
én eléneklem utolsó dalom,
diadalra perdülhet fel a közöny.

Gyászindulót ver egy pók a falon,
felüvöltenék: "Ehhez mi közöm?"
Menekülnék; utánam vízözön!
De jó lenne vele fiatalon!

Csak állok és dermedten nézem őt.
Az utolsó eszmélés bókja lesz
talán… várják a jelet viselőt.

Halálos lehelet végcsókja ez…
Ajkamon a rettenet, mielőtt
jéghideg homlokánál lengedez…

IV.

Bőr alá fúr a betegség szaga,
kitörölhetetlenül ott marad.
A jó lapul, a rossz sikert arat,
gonoszt vicsorog az ördög maga.

Néha nem marad más, mint a harag.
Mit tehetne az égiek hada?
Mit elvett; vette, mit adott; adta.
Szenvedj, ha voltál, és örülj, ha vagy.

Az elmúlásban ott az ígéret,
de milyen remény e kétes talány?
Sors az, mely letépi, mi megérett?

Gyümölcsöző létünk víg asztalán
nem gondoljuk, hogy fonnyad az élet,
hogy újraszületünk egyszer talán…

-----------------------------------------
-----------------------------------------
-----------------------------------------

V.

Elvette hát… üres kórházi ágy,
zokoghatnak ki nem mondott szavak,
elmúlt a tegnap, örökre marad.
Feltámasztani nem tud már a vágy.

Az élet vet, a halál learat.
Ott fekszik sok néma test, valahány
lélek nedvtelen, hó könnyeket hány.
Bénán nézem a holt fehér falat.

Leltárban ruha, ékszer, fényképek,
unokák mosolya fakón ragyog,
reng a föld alattam, hátralépek.

Apám megtörten magában gagyog.
Arcán még tegnapi emlékképek.
Már elmentek a remény-angyalok.

VI.

"Ma hajnalban elhunyt." Meghalt, nincs már.
Meddig visszhangzik bennem e mondat?
Sajog, mint sűrű, balzsamos oldat.
"Most értél férfivá, te nagy szamár!"

A vészharang most hiába kongat.
Úgy csókoltam homlokát, mintha már
utolsó csókom lenne? Holt nyár!
Ősz, tél, tavasz… majd holtan visongat.

Mennyi mindent nem mondtam el neki!
Mennyi mindent nem mondott el nekem!
Nem mondtam ki, hogy szeretem? De ki!

Mégis… úgy suhantunk át éveken,
a varázst tán nem észlelte senki.
Ki nem mondott szavunk szívben rekken.

VII.

Tudtam a hosszú három perc alatt,
míg a telefonhoz jött az orvos,
éreztem, mit fog mondani, hogy most
döf le a nem várt iszony pillanat.

A könnyek súlya hiába ólmos,
a zokogást nem szívja fel a nap,
szerető anya több esélyt nem kap.
Nem látom már, hogy varr, hogy főz, hogy mos…

Varrógépen félbehagyott nyomok,
szakadt a cérna, üres az orsó,
falba vert fejem kemény és konok.

Figyelem! Indul rögvest a por-show!
Földi röghöz gyűlnek a rokonok,
még utolsót koppan a koporsó.

VIII.

Gyermeki létem szenderül vele.
Jobb volt ő e híg földön bárkinél.
Kit világra hoztak, majdan ki él;
legyen száz nyara, és száz tele!

Emelje bátran fejét, ki most fél!
Bomoljon ki a halál rút bele!
Gyász helyett életnek lenne helye.
Hiába, halkan sugdos most a szél.

Suttogná, hogy bimbót nyíló virág,
illat orgiája legyen érzet,
de csak giz-gaz rohadás, mi kirág.

Végtelen most a vakság, mit érzek.
Holt fehér színnel nézi a világ,
hogy odabent, legbelül, elvérzek.

IX.

Hetvenhét rövid esztendőt élt ő.
Mondod, hogy ennyi miért nem elég?
Száz sem lenne! Hitem hamva elég.
Jó anya volt, fiát bajtól féltő.

Hiába mondtam: "Ne menj még, ne még!"
Szétrobbantam pokol szenvedélytől!
Hófehér lovam öröm-kedélyt öl.
Holt fehérben fekete én lennék.

Hófehér falak, hófehér lovak,
vágtázó angyalok feketében
foszlanak a tejúton, el, tova…

Igen, láttam nagyra nőtt szemében,
hogy nemsoká el fog jutni oda…
Márvány arca már faragott ében.

X.

Nemrég fáradt kezét simogattam,
de bágyadt arcán fakult már a fény,
árnyban virágzott mérgező repkény,
míg bús csókom homlokára adtam.

Szüleim panelja; két szoba, erkély,
konvenciók hárfa húrja pattan,
a hatodikon könnyebb egy paplan,
ott fent apámmal, vonz minket e mély.

Aztán megfáradtan hazamegyek.
A Káli völgy házam csendes vára,
remegve ölelnek szőlőhegyek.

Megyek édesanyám nemsokára,
hogy kisgyermeked újra én legyek!
Boldogságunknak nem lesz határa.

XI.

Olyan rideg e szonett koszorú!
Minden szava csépelt és ostoba,
de nem tudom, menjek-e és hova,
hisz maradni nyugton, oly szomorú.

Kedvet nem nyújt, ha léptem visz tova,
mindenhol szakadón fáj e ború,
skandál bennem holt fehér koszorúm,
megvadul, őrjöng hófehér lovam.

Eszelős démon lidércek pora
foszlik a végtelenbe, a magány
rezdülése lehetne a csoda.

Ne ordítsd, hogy most legyek vad, vagány!
Gyermeki ÉN rángat ide-oda,
és túl nehéz leplet visel magán.

XII.

Apám, kit belül rág a fájdalom,
add ki magadból szakajtó terhed!
Emlékek súlya szemeden dermed.
Engedd; viseljem veled vállamon.

Talán, egyszer, felszikkad e permet,
könnyeket oszló lesz majd a dalom,
mindketten így örök fiatalon
írunk víg, mennyei történelmet!

Kiáltani most legkönnyebb dolog,
tán érzéketlen vagyok, túl galád,
szívem helyén őrjöngő gép dobog.

Hófehér lovamat adnám alád,
mely dübörögve hasít, háborog.
Utad őrzi csonkanép; a család.

XIII.

Bátyám! Benned már torzult rég e tett,
mikor első, legnagyobb gyermeked,
a rettenet gyász-gyomrában rekedt.
Tudom jól, mily sebet égetett.

Jövőnk a múlt nyomdokából ered,
felvésve sorsunk a kőégre lett.
Rég sok ábránd had körénk sereglett.
Most a tegnaptól lüktet vér-ered.

Bátyám, emlékszel még, mikor nemrég
századszor mesélte a sok-sok csínyt?
Édesanyánk nem lesz múló emlék.

Előttem arca… enyhíti a kínt.
A ma ára most e fájó nemlét,
tekintsünk fel rá mindig egy kicsinyt…

XIV.

Isten a tudója, mi a titok,
mit rejt föld alatt a vakságos árny,
mi vergődünk, nézzük, hogy sebzett szárny
is repülhet, míg tör-zúz a gyilok.

Leselkedik sarkok mögül ármány,
néha zárt ablakot bátran nyitok,
bár lábam rogyad, talajom inog,
holt fehérbe fullad a szivárvány.

Jó anyám! Látom, mint ott fent lebegsz,
Mellettem voltál, és vagy, és leszel,
már mindig látom, ahogy rám nevetsz.

Csak döngicsél hangod, kószán neszel,
valahol messzi, pihe ágyat vetsz…
Tudd meg; semmi sem ért véget ezzel!

XV.

Fekete síron fekete kereszt,
fekete ruhán fekete kendő,
imákat mormol a tisztelendő,
fekete fejfán a név nem ereszt.

Szorít, mint ki már az eljövendő
napra csak hollófekete színt fest,
míg ott lent nyugszik a szeretett test.
Lepergett a hetvenhét esztendő.

Holt fehér lovam szilajul vágtáz,
égi tűzesőt csihol a patkó,
csillagfény huny ki egyre, száz és száz.

Őrült iramot diktál a hajtó,
szörnyviharban szemem jelet pásztáz.
Még csukva a mennykapun az ajtó. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.