Csak egy korai vonat zakatolt,
ahogy a domb mögött elsuhant,
hallatszott a talpfa szakaszolt
nyögése, ahogy a csendre zuhant.

Nemrég ébredtem a puszta szélén,
téli fagyrügyöt űzött korai tavasz,
épp egyensúlyoztam egy sínpár élén,
meg-megcsúsztam; a harmat ravasz.

A levegőben volt valami talán,
vagy csak az idegen környezet?
Visszavonult a fásult magány,
a lét örömtől könnyezett!

Valami hirtelen megbabonázott,
szememben régi tűz éledt újra,
feltámadt hitem magyarázott;
menni kell az ó-perencián túlra!

A világmegváltó, önfeledt gondolatok!
A monoton közönyt legyűrő vágyak!
A mindig kimondott mondatok,
és a szerelmeseknek vetett ágyak!

Aztán elsuhant az ötpercnyi bódulat,
elillant az egyszervolt szépség,
a szürke hétköznap újra jól mulat,
az égboltról lefoszlott a kékség.