Meddő a pillanat is, bár alig röppennek fel a fények,
harang-trillázó könnyed harmattal öblöget a hajnal,
sötét árnyakban bújnak meg az apró agyturkász lények,
de a nap már megrázza fejét, igaz még gubancos hajjal.

Bennem torzsalkodnak vívódó és tunya kis ördögök,
bár ilyenkor még mindennek olyan tisztának kéne lenni,
szusszanok egyet, míg kívül mosolygok, belül őrjöngök,
örülnöm kéne az új napnak, nem epét nyelve émelyegni.

Halkul sóhajom, hisz bőrömből kivetkőzni nem tudok,
hang-szerelem magam, félelemkereső űröm kitárom,
egyébként meg, végül is mindegy – ez a világ túl undok,
a lélekhúrokba csapva megpendítem néma gitárom.