Szeretem ezt a helyet. Innét, a szirt tetejéről ellátni egészen a tengerig. Apró faligetek zöldje tarkítja a hatalmas sziklák sokszínű rőtségét. Mintha ezernyi évvel ezelőtt egy játékos kedvű óriás hányta volna szét az óriási köveket a hegytetőről. Kjusu szigetének egy rejtett zuga ez, néha olyan érzésem van, idáig az időnként kiszámíthatatlan elemek tomboló haragja sem ér fel. Pedig Nipponban (Japán) a hihetetlen erejű tájfun gyakori jelenség. Itt – a Hakata öbölben -, amikor a barbár mongolok másodszor is megtámadták az országot 1281-ben, a szamuráj seregek emberfeletti kitartása mellett a Kamikaze (Szent szél) is hozzásegített a győzelemhez. Nagyapám is ott harcolt, igazi busihoz (harcos) méltón, csata közben esett el. Ilyen nemes célú ütközetben meghalni a legnagyobb dicsőség egy szamuráj harcos számára.

A part mellett ott húzódik az ördögi horda ellen épített védőfal távolba futó szalagja. A szárazföld felé pillantva a lankás völgyek ölében virágzó cseresznyefák sokaságának rózsaszín és fehér színpompája vakítóan lenyűgöző látvánnyal kápráztat.

Múlandó varázs ez, a törékeny kábulat csodája; - a cseresznyevirágzás - alig egy hétig tart. Ilyenkor tavasszal a cseresznyefa virága, a szakura páratlan szín kavalkádja akaratlanul is rabul ejtő. Először a szemet gyönyörködteti, majd kisimítja a lelket. Megbabonázó a kibomló virágok, majd a lehulló szirmok kimondhatatlan szépsége. Szinte túl tökéletes.  

Félresimítom haorim (kabát), megigazítom katanám (hosszú kard). A kard markolatának érintésére – mint mindig -, most is végtelen nyugalom száll meg. A tökéletes acél része lelkemnek, testemnek; csontjaim, izmaim folytatódnak a pengében. A lágy és kemény mesteri elegye.

Elhelyezkedem zazenbe (meditációs ülés), lehunyom szemem, aztán már a távoli morajlást sem hallom. Mélyen beszívom a levegőt, nagyon lassan engedem ki, erőt préselve a tandenbe (köldök alatti központ). A ki (életerő) zubogva áramlik ereimben. A harában (alhas) kiteljesedik tudatom. Testem középpontjában összpontosulnak robbanó energiáim. Érzékszerveim szinte kristályosan kiélesednek, de meditációmban kizárom a külső világot, míg agyam szeglete éberen őrködik testemen. Musinom (tudat) kisimul, mint a fodrozatlan víztükör. A tudatnak az a fajta csendje ez, amiből a legnagyobb vihar kirobbanhat. Tökéletes állapot a halálra. Rég megtanultam, mennyire értelmetlen az élethez való túlzott ragaszkodás. A szamuráj harcos elfogadja a halált, nem fél tőle. Teljes természetességgel, mint ahogy a cseresznyefa virága is lehullik. Mindennek az alapja, hogy nincs félelem. Csak a bátorság, a halálon túli elszántság.

Megáll az idő. Csak a lélek szárnyal végtelenül…

∞

Mintha az események egy korábbi életemben történtek volna.

A távoli Kiotóban élő császár gyenge kezű báburalkodó volt, az országot valójában a sógunok irányították katonai diktátorként. Erős hadsereggel rendelkeztek, gyakoriak voltak a belviszályok a tartományurak között egymás területeinek meghódítására.

Kjusu szigetén a sógun helyi régenseként Tokugava nagyúr irányította, felügyelte a hozzá tartozó területet. Apám - Szakamoto Simmen - volt a testőrség parancsnoka a daimió (helytartó) szolgálatában. Bár szamurájként hűségesküt tett a nagyúrnak, mégis kettejüket érezhetően ennél mélyebb szálak kötötték össze, jóval több volt ez a hagyományosan tisztelettudó daimió és szamuráj közötti kapcsolatnál.

Apámat rendkívül szigorú embernek ismerték. Megtorolta a legkisebb fegyelmezetlenséget, de igazságosan bánt mindenkivel, megkülönböztetés nélkül. Mint első számú szamuráj, kitüntetett tisztelet övezte. Velem is úgy bánt, mint az embereivel, minden apró kihágást azonnal megbüntetett. Mindemellett nála egyenesebb, becsületesebb embert nem ismertem.

Mindennapjaink szerves részét alkotta a buddhista vallásból gyökerező zen, és a szamuráj harci szellemiség gyakorlása.

Kapcsolatunk nagy részében már kora gyermekkoromtól fogva a hadviselés tudományát tanította. A harcművészetek oktatásában különösen nagy hangsúlyt fektetett a kardforgatás művészetének elsajátítására. Rengeteget gyakoroltunk bokkennel (fakard). Állandóan tele voltam a fakard által okozott ütések fájdalmas nyomaival, amelyeket anyám ápolgatott esténként.

A gyakorlások során nem finomkodott velem, azt tartotta, csak saját hibáimból tanulhatok. Sohasem volt kegyetlen, de a küzdelmekben azonnal megtorolt minden apró figyelmetlenséget, lazítást.

 Hetedik születésnapomon apám ébresztett fel hajnalban:

• Kelj fel Taró, nagy nap ez a mai. Ma bizonyíthatod, mennyit tanultál meg a szamuráj harci szellemiségből. Buddha tanításainak alapja a zen tökéletes elsajátítása. Sohasem szabad félned a haláltól, csak megtisztult tudattal tudod legyőzni félelmeidet. Gondolataidnak mindig úgy kell áramolnia, ahogy a forrásból fakadó kristálytiszta vizű patak zúdul le a hegyekből. Ki kell zárnod elmédből minden felesleges, akadályozó gondolatot. A félelem a szamuráj legnagyobb ellensége. Sohasem az ellenfelet kell először legyőznöd, hanem saját magad. Ha uralkodsz testeden és lelkeden, gondolkodás nélkül elfogadod a halált, akkor lesz belőled igazi harcos.

Kíváncsian követtem a hátsó kertbe, ahol egy hosszú, vékony palló volt lefektetve a földre.

• Nincs más dolgod Taró, mint átsétálni ezen a pallón. De ne felejtsd el, amit az imént mondtam neked!

Akkor még nem értettem a próba lényegét, hiszen ez nagyon könnyű feladatnak tűnt. Mindenesetre megfogadtam apám tanácsát, és mielőtt ráléptem volna a pallóra, egy pillanatra behunytam szemem, így próbálva megtisztítani elmémet. Miután átsétáltam, apám a vállára kapta a pallót, fejével intett, hogy kövessem.

A hegyek felé vettük az irányt, hosszú felfelé menetelés után értünk el egy magaslathoz, ahol két sziklaszirt között hatalmas mélység tátongott. Apám könnyedén átvetette a pallót, majd így szólt hozzám:

• Tisztítsd meg tudatod Taró, és félelem nélkül menj át a túlsó oldalra! Semmi mást nem kell tenned, mint az előbb. Ez a lényege az egésznek, elméd teljesen üres legyen.

Éreztem, ez a próbatétel nagyon fontos dolog. Kiskorom ellenére megértettem a tett mögé rejtett szándékot. Talán ezért is tudtam teljesíteni. Úgy tettem, ahogy az előbb a kertben. Végül is; ugyanazt kell megtennem. Csak pár könnyed lépés. Rövid meditáció után átsétáltam a pallón, majd átérve lazán visszafelé is megtettem a rövid, de annál veszélyesebb utat a mély szakadék felett.

Apám büszkén nézett le rám. Talán először láttam akkor ezt a tekintetet. Egy pillanatra el is mosolyodott, ami ritkaság volt nála.

• Jól van Taró, jól teljesítettél. Legyőzted a félelmed. Egyszer nagy szamuráj harcos lesz majd belőled. Íme, a születésnapi ajándékod.

Azzal előhúzott az obija alól egy vakizasit (rövid kard), amit ünnepélyesen átnyújtott. Emlékszem - harcoshoz méltatlanul -, alig tudtam visszafogni könnyeimet a meghatottságtól.

∞

Anyám olyan mélységes szeretettel és alázattal viselkedett iránta, amelyet időnként nem értettem. Ha apám otthon tartózkodott, vasfegyelem uralkodott. Kisgyermekként csak akkor mertem anyámhoz bújni, ha kettesben voltunk. Ilyenkor féltő mosollyal ölelt át, de szeretetteljes pillantásában mindig valami távoli félelmet érzékeltem.

Egy késő tavaszi napon hunyt el rövid betegség után, épp, mikor a szakura kivirágzott. Apám tudta, mennyire szerettem, ezért még keményebb munkára fogott. Azt tartotta, a korai férfivá válás segít leküzdeni a lelkemben lappangó gyengeséget. Reggeltől estig gyakorolnom kellett. Így aztán, mire a bakufu iskolába kerültem, ahol a harcművészet minden csínját-bínját tanítják, már jóval előrébb tartottam hasonló korú társaimnál.

Mikor apám a daimió házában teljesített szolgálatot, időnként kiosontam a hátsó udvaron át a kertbe, ahol találkoztam Takezakival, a virágkertész mester fiával. Gondtalanul játszottunk a hatalmas kertben, szaladgáltunk, nagy csatákat vívtunk fakarddal. Takezaki ösztönösen ügyes volt, kiemelkedő képességekkel rendelkezett annak ellenére, hogy én akkorra már rengeteg harcművészeti fogást elsajátítottam. Takezakinak nem kellett sokáig unszolnia, hogy tanítsam őt. Élveztem, mert nagyon fogékony tanítványnak bizonyult. Sokszor dühös volt egyszerű származása miatt, hogy nemesi őseim miatt nekem mennyivel könnyebb lesz igazi szamurájnak lennem.

Bár én voltam a magasabb, de ő szélesebb vállú volt, és sokkal izmosabb nálam. A sok játékos, de néha vérre menő gyakorlás után már egyenrangú ellenfeleknek tartottuk egymást.

Barátságunk akkor változott meg, amikor időnként csatlakozott hozzánk Micukó, a daimió kislánya. Mi akkor lehettünk 14 évesek, ő még alig 9, és mégis, olyan földöntúli, törékeny szépség rejtőzött a kislányban, amely teljesen elbűvölt minket. Takezaki a cseresznyefa kibomló virágához szokta hasonlítani, a háta mögött Szakurának hívta.

Micukót teljesen elbűvölte a természet csodálatos szépsége, maga alkotta álomvilágban élt. Különösen vonzotta a kertészkedés, ezért Takezaki - az apjától elsajátított tudásának köszönhetően – lenyűgözte tudásával.

Persze mindkettőnknek tetszett a kislány, ezért hamar versenytársakká váltunk. Pedig Micukó egyformán volt barátságos, kedves velünk, ez mégis, még jobban állandó vetélkedésre adott nekünk okot.

Micukónak volt egy kedvenc zuga a kertben, egy rejtett kis barlang. Néha oda szoktunk hármasban bebújni. Micukó azt mondta, ez olyan, mintha egy kicsit kilépnénk a világból egy olyan biztonságos helyre, ahonnét mindent láthatunk anélkül, hogy rólunk bárkinek tudomása lenne.

∞

Egy nap, mikor nem jött el Micukó, összevitatkoztunk valami jelentéktelen dolgon Takezakival. Mindketten tudtuk, hogy tulajdonképpen a lány kegyeinek elnyeréséről szólt a dolog. Takezaki mindig is féktelenebb természetű volt, akkor is ő rántotta elő elsőként fakardját. Olyan gyilkos erő csillant meg egy pillanatra a szemében, amiről addig nem is tudtam. Ösztönösen hátrébb szökelltem, előrántva én is fakardomat. Így köröztünk jó ideig egymás körül arra várva, hogy a másik kezdje meg a támadást. Vibrált a levegő a feszültségtől. A fakard egy hozzáértő kezében félelmetes fegyvernek számít. Elég egyetlen jól irányzott csapás, és máris halálos kimenetelű lehet a küzdelem. Mindketten tudtuk, hogy ez az összecsapás akár végzetes eredményű is lehet. Nem jutott eszünkbe, hogy hová jutott valamikori barátságunk. Megbűvölt minket a cseresznyefa virága, a szakura bódító szépsége. Takezaki lassan feje fölé emelte kardját, majd villámgyorsan támadott. Hárítottam, majd oldalról visszavágtam, amit kivédett. Éreztük, hogy - bár mindkettőnknek más a kiemelkedőbb képessége -, mégis kiegyenlítjük egymást harci tudásban. Sokáig újra csak kerülgettük egymást, míg tekintetünk egymásba fúródott. Próbáltam legyőzni, de Takezaki állta a pillantásomat. Nem vettük észre, amikor Micukó megjelent. Egyből érzékelte, hogy ez nem játék kettőnk között. Közénk rohant, pont akkor, amikor Takezaki újra lesújtott. Rémülten észleltem a lány beavatkozását. Bár fakardomon tompult az ütés ereje, de Takezaki kardja tovább szelve a levegőt Micukó kezén csattant. Tisztán hallottam a csont roppanását. A lány felsikoltott, majd elájult. Takezaki egy pillanat törtrészéig lebénulva állt ott, fakardja kihullott kezéből, szemében rémülettel kevert düh és fájdalom keveredett, majd sarkon fordulva elfutott.

∞

Micukó keze idővel meggyógyult, de jó ideig nem találkoztunk. Takezakit nem láttam többé, elmenekült – tartva a daimió haragjától. Engem apám nagyon szigorúan megbüntetett. Fél évet egy hegyi kolostorban kellett eltöltenem szerzetesek között, keményen dolgozva, esténként egy rideg cellába zárva. A papok elsődlegesen a vallást gyakorolták, de jártasak voltak a pusztakezes harcművészetekben is. Így aztán Buddha törvényeinek gyakorlásán túl sokat tanultam tőlük, javamra vált a sok testgyakorlás, megizmosodtam.

Alig ismert rám Micukó, mikor legközelebb találkoztunk. Igaz, én is meglepődtem, mennyire megváltozott, bimbózó virága még gyönyörűbb lett.   

Rövidesen én is hűségesküt tettem a daimió szolgálatába szegődve. Véres hüvelykujjammal kellett megpecsételni a hűségeskümet, amellyel arra köteleztem magam, hogy feltétlen engedelmességgel tartozom a daimiónak. Ha a szükség úgy hozza, gondolkodás nélkül fel kell áldoznom életemet.

A harcművészeteken túlmenően elmélyültem a kalligráfia (szépírás) tudományában is. Bár tökéletesen uralkodtam testemen és lelkemen, elsajátítottam a busidó harci szellemiséget, időnként valahol legbelül ismeretlen érzések rohantak meg, amelyek sok mindent megkérdőjeleztek környezetemmel kapcsolatban. Sokszor eszembe jutott az anyám óvó mosolyában megbúvó félelem. Nem értettem. Nem tartottam semmitől, nem féltem a haláltól, tudtam, hogy a karmám beteljesedése része a természet körforgásának.

Ez a szorongató érzés csak felerősödött bennem apám váratlan halálával. Egyszer, mikor kilovagoltak a közeli erdőbe, ninják támadták meg orvul. Csapdába csalták a kis csapatot, és lenyilazták. Senki sem menekült meg. Heteken át kerestük a ninják nyomát, de mindig eredménytelenül értünk haza.

∞

Apámnak köszönhetően Tokugava nagyúr korán a bizalmába fogadott. Asszonya – úrnőm - is kivételes jelenség volt, Micukó tőle örökölhette szépségét.

Abban a tartományban azon ritka időszak volt ez akkoriban, amikor béke uralkodott a környéken, harcolni csak az időnként felbukkanó, fosztogató, útonálló bandák ellen kellett kisebb portyázásokkal, amelyek apámat és szamurájait is megtámadták.

Senki sem csodálkozott, amikor én kerültem a testőrség élére. Tisztelet övezett, a földművelő parasztok földig hajoltak előttem, uram megbecsülését élveztem. Büszke voltam arra, hogy szolgálatában állhatok, halálig tartó hűségesküm nem pusztán ősi hagyományok formalitása volt.

A nagyhatalmú daimió hirtelen halála váratlanul ért mindenkit. A betegség gyorsan jött, hamar elvitte. A szeppuku - rituális öngyilkosság -, gondolata fel sem merült bennem, hisz utolsó kérése az volt, hogy vigyázzak családjára, elsősorban feleségére, de legfőképpen egyetlen lányára, aki mindig szemefénye volt. Időközben Micukó még jobban kivirágzott. Tekintete kivételes értelmet sugárzott, tengerkék szemébe pillantva hamar elveszett az ember. Szorgosan képezte magát, különösen a virágkötés, kertészkedés művészetében jeleskedett. Neki köszönhetően újra sok időt töltöttem a keze munkáját dicsérő kertben, ahol annak idején annyiszor találkoztunk - akkor még hármasban Takezakival. Azóta csak annyit hallottunk felőle, hogy ő is a ninják áldozata lett. Sohasem beszéltünk róla, vagy a régi időkről.

A páratlan kert – cseresznyefákkal tarkítva - egyszerre sugárzott végtelen nyugalmat, és megfoghatatlan szépséget. Azt a fajta szépséget, amely az ember legmélyebb zugaiba hatolva tisztítja meg az elmét, mintha végtelen felhők között szárnyalna. Több alkalommal csodáltuk együtt órákon át a kertben lakozó apró csodákat, melyeknek tökéletessége békés mosolyt varázsolt arcunkra, és olyan szavakat adott szánkba, amelyek kimondása egy más környezetben talán furcsán hatottak volna, de ott; a természetesség ösztöni tisztaságaként nyilvánult meg. Máskor csak álltunk hosszú időn át némán, tudva, hogy bármily emberi beszéd felesleges.

Nem felejtem azt az alkonyt, mikor cseresznyevirágzáskor Micukóval együtt vártuk áhítattal a napfelkeltét. Soha nem értem hozzá, néha beszívtam mályva illatát, de fel sem merült bennem egyéb gondolat. Bár tekintete néha a legbelsőmig hatolt, és ilyenkor elgyengültem pár pillanatra, de mindig erőt vettem magamon, és nem húztam magamhoz, ahogy azt a szemek diktálta delejes erő sugallta volna. Mert ezt tisztán láttam és éreztem, de mindketten uralkodtunk magunkon. Beteljesedtünk a kibomló természet nyújtotta kivételes csodával. Olyan kábulatba ejtett minket, amely minden érzékszervünket teljesen kielégítette. Amikor minden mozdulat, kimondott szó csak megzavarná a harmóniát.

∞

A daimió halála után három évvel, egy késő őszi napon változott meg minden. Úrnőm folyamatosan gyengélkedett, az új férje – Kagura, egy távolról jött, nem vér szerinti rokon -, gyenge jellemű, tartás nélküli ember volt, akit én sem tudtam úgy becsülni, igazándiból az asszony és lánya szolgálatában éreztem magam továbbra is, a valamikori gazdám kívánsága szerint. Utólag hamar kiderült, Kagura csak a vagyon miatt akarta a házasságot. Láttam, hogy nem szereti őket, hátsó érdek vezérli cselekedeteit, mintha mindig útjában álltak volna. Sokszor kijött a béketűrésből, ilyenkor éktelenül üvöltözött, mindenki menekült előle. Kényes helyzetemben – hiszen neki tartoztam volna hűséggel -, próbáltam védeni asszonyomat és Micukót. Legtöbbször tehetetlennek éreztem magam, hosszú órákon át gyötrődtem, tudtam, rövidesen helyrehozhatatlant fogok tenni, akármilyen következményekkel jár is. Hűségesküm húrja feszült, mint felajzott idegen a vessző. Igazságérzetemet, néma dühömet néha szakéba (rizspálinka) fojtottam. A változást mégsem én okoztam. A sors útjának erre az ösvényére sohasem gondoltam volna.    

Szerencsétlenül jött össze minden. Aznap az egyik szamuráj társam fiúgyermekének világra jöttét ünnepeltük egy nyilvánosházban. Akkoriban ilyen körökben teljesen elfogadott, szinte kötelező jellegű volt, hogy férfiember gésákkal szórakoztassa magát, ez szerves részét képezte a mindennapos életnek. A nők társadalmi szerepe teljességgel alárendeltnek számított, az alsóbb rétegekből származó családok szorult helyzetükben már kislány korukban eladták a lánygyermeket, akinek nagy kiemelkedést jelenthetett, ha a hosszú tanulóévek alatt tökéletes szinten elsajátította a teafőzés, tánc, énektudás tudományát. Még népszerűbb volt, aki hangszeres kísérettel ejtette kábulatba a szakétól megmámorosodott férfiakat. A csinosabbak, tehetségesebbek némelyikének pártfogoltja volt, akivel kapcsolatban titkos reményt szőhetett az illető hölgy, hogy egyszer talán feleségül is veszi. Persze, ez ritkább volt, mint egy tökéletes haiku (rövid versforma).

Hajnalodott már, amikor agyam hátsó szeglete veszélyt jelzett. Éppen két samiszenen (lant) kísért énekszám között emeltük újra magasra a szakés poharat, amikor megmerevedett a kezem, hirtelen borzongás futott végig rajtam. Egy különös érzéktől vezérelt riasztás érkezett, hogy valami nincs rendben. Megváltoztak a belső körön kívül eső hangok, természetellenesen nagy volt a tudaton túli csend. Felpattantam, társaim kérdőn néztek rám, az egyik gésa ijedtében felsikoltott feldúlt arcom látványától. Megéreztem a bajt. Szótlanul kirohantam az éjszakába, menet közben ösztönösen ellenőrizve kardjaimat. Érintésük, mint mindig, most is megnyugvást hozott, önuralmam, tiszta gondolkodásom visszatért, egy pillanat alatt kijózanodtam. A többiek némán követtek a nagy ház felé. Belépve a kapun már tudtam, hogy beigazolódott gyanúm. Az őrség nem volt a helyén. Ami aggasztott, hogy holttestet sem láttam. Egyszerű fosztogatók nem törődnek az ilyesmivel. Különben is, még mindig túl nagy volt a csend. Hátborzongatóan mart belém a felismerés, mikor egy sötét árnyat láttam elsuhanni, és két társam holttan rogyott össze. Egyikük vére ruhámra fröccsent. Valaki a torkához kapott, egy nyílvessző állt ki a nyakából. A bugyogó hang közben már cselekedtem; a legközelebbi árny felé szökkenve kirántottam kardom, és ugyanazzal a lendülettel félbevágtam az emberi testet. Valaki ninjákat bérelt fel. A legravaszabb, legveszélyesebb gyilkosok, akik léteznek. Talán ugyanazok, akik apámat tőrbe csalták. A tudattól furcsa módon még jobban megnyugodtam, éreztem, hogy ura vagyok testemnek, ugyanakkor a felfokozott izgalmi állapot kellő nyomást gyakorolt bennem a másodperc töredéke alatt ahhoz, hogy tökéletesen ellazuljanak izmaim. Ösztönből cselekedtem, parancsszavakat harsogtam, mire társaim is kezdtek magukhoz térni az első döbbenetből.

A belső szobák felé rohantam tovább, csak egy pillanatra lassítva, amikor két sötét alak keresztezte utamat. A katana egyet villant, az egyiknek a feje, a másiknak az egyenes kardot tartó keze hullt a levegőbe. Egy dobócsillag fúródott a jobb karomba. Csak remélni mertem, hogy nem mérgezett. A tapadó izom szélét érte el, kirántottam, nem éreztem semmi fájdalmat. Visszadobtam, de nem talált, mert támadóm arrébb szökkent, ami annyi előnyt jelentett, hogy az egyik lába kikerült a fényre. Láttam, amint előkapja íját. Túl nagy volt a távolság, így rövid kardom dobtam felé. A vakizasi egy pördülés után célba talált, a test tompán puffant. Míg azon gondolkoztam, vajon hányan lehetnek, a háló felöl meghallottam úrnőm rémült sikoltását.

Ahogy haladtam előre, úgy láttam a kegyetlen mészárlás nyomait. A ninják mesterei a hangtalan támadásnak. Itt is a meglepetés erejével csaptak le a gyanútlan áldozatokra. A ház lakói, a védő szamurájok véres holttestei hevertek mindenütt. Még kétszer kellett használnom a katanát, mire beértem. Addigra három társamnak sikerült csatlakoznia. Mikor feltéptem úrnőm hálóját, már a sarokban feküdt élettelenül, kimonója félrecsúszva, halvány keblére villant egy holdsugár. Felette egy ninja épp kirántotta rövid kardját. A testből semmivel össze nem téveszthető hangú szörcsögő levegő tört elő. A sötét alakot egy keresztvágással sikerült meglepnem, mire vagy fél tucatnyian tűntek elő a semmiből. Iszonyatos öldöklés kezdődött, amely valójában nem tartott fél percnél tovább. Könyörtelen voltam és nagyon gyors, nem volt felesleges mozdulat, testem minden porcikája rohanni akart tovább, Micukóhoz. Bár agyam azt sugallta, már késő, ezt ő sem élhette túl. Vörös, fekete és fehér volt körülöttem minden, csak szétszabdalt holttestek, vagy nyöszörgő sebesültek maradtak. A tatami vértől tocsogott, mikor kiléptem. Micukó szobája üres volt, csak egy ninja feküdt mozdulatlanul, szúrt sebbel mellkasán. Kirontottam a kertbe. Ha még él, csak egy helyen lehet!

Az apró fahíd megreccsent alattam, a forrás után balra fordultam a sziklák felé. Ott volt a kicsiny rejtek, Micukó titkos barlangja, amelynek bejáratát egy bokor teljesen eltakarta. Halk, sziszegő hangot hallottam, mire ösztönösen irányt változtattam. Egy nyílvessző fúrta át ruhám széles ujját. Földhöz lapultam. Épp idejében, mert több irányból éreztem támadókat a kertben. Furcsa, mintha itt vártak volna rám. Még jó, hogy nem árultam el a rejtekhelyet! Ha egyáltalán oda bújt a lány. De az is lehet, már nem él.

∞

Sohasem féltem a haláltól. Nem is kívántam az eljövetelét, de úgy tekintettem rá, mint az élet folytatására. Ez így természetes. Nem szabad küzdeni valami ellen, ha az úgyis bekövetkezik. Mindennek és mindenkinek megvan a maga karmája.

Hirtelen hatalmas düh öntött el, ahogy a behatoló, gyilkos ninjákra gondoltam. De aztán egy gyors légzésgyakorlattal kiűztem magamból a haragot, kiürítettem elmémet, csak támadóimra koncentrálva. Három ember közelségét éreztem, pedig mesterien bújtak meg. Fél pillanat csend, kivárás, aztán egy alacsony cserjét fedezékül használva az egyik támadóm mögé kerültem. Hangtalanul végeztem vele, ugyanígy a másodikkal is. Saját módszerüket alkalmaztam ellenük. Az utolsó azonban óvatosabb volt, időben gyanút fogva elém került, kard feszült kardnak, majd hátraszökkenve hasba szúrtam, ugyanazzal a mozdulattal haránt felrántottam a katanát. Nem vártam meg a belek kitüremkedését, otthagytam a haldoklót saját vérében fuldokolva.

Nesztelenül belopóztam a kis barlangba. Micukó a sarokban gubbasztott. Apró tőrét maga elé tartotta védekezőn, mélykék szemében a rémület árnyával. Mikor megismert, tőrét eldobva hozzám simult. A kimonón át éreztem keblének zihálását. Suttogva megnyugtattam, addig öleltem magamhoz, míg kicsit megnyugodott. Tudtam, még nincs vége a veszélynek, vissza kell mennem, én nem bújhatok el, talán mások is élnek még a házban. Nehezen akart elengedni, de belátta, hogy nem maradhatok vele. Megígértettem vele, hogy nem mozdul ki onnét, míg újra vissza nem térek. Tekintetében láttam az aggodalmat, de belátta, a barlangban van a legnagyobb biztonságban. Fel sem merült bennem, hogy esetleg nem látom többé.

Senkivel sem találkoztam a házban. Csak a rengeteg holttest mindenütt és a csend. Furcsa volt, hogy még haldoklók nyöszörgését sem hallottam. Alapos munkát végeztek, könyörtelenül kivégeztek mindenkit, nem maradt rajtunk kívül túlélője a vérengzésnek. A halottak között nem láttam ninjákat, magukkal vitték az elesetteket, ne maradjon árulkodó nyom a tettesekre utalva. Az egyik válaszfalhoz érve elfojtott hangokra lettem figyelmes. Kagura hangját véltem felismerni, ahogy ingerülten mondja, addig nem fizet, amíg a lány életben van. Felhasítottam a vékony válaszfalat. A nagyúr kezében súlyos erszény, vele szemben egy zömök alkatú, széles vállú, arcát eltakaró ninja, mögötte vagy féltucatnyi társa. Visszajöttek a fizetségért. A nagyúr döbbenten meredt rám, mint aki szellemet lát, elejtette az erszényt, és remegve a sarokba hátrált.

A támadók túl sokan voltak. Mégis, olyan elszántságot éreztem, mint még soha. Eszem ágában sem volt meghátrálni. Ha sorsomnak itt kell beteljesednie, hát legyen. Vezetőjük szemébe néztem. Valahogy ismerősnek tűnt a tekintete. A ninják körbevettek, ám ekkor váratlan dolog történt. A magas alak lehúzta csuklyáját, felemelte kezét, megállásra parancsolva társait.

• Megismersz, Taró?

Gyermekkori nevemen szólított meg, és persze tudtam már, honnét volt ismerős a szeme. Takezaki volt az, valamikori legjobb pajtásom, akivel annak idején rengeteget játszottunk együtt. Akiről azt hittük, megölték a ninják, és lám, most úgy tűnik, ő a vezetőjük!

• Takezaki! Hát élsz…? - Megdöbbenésemben nem tudtam többet mondani. Agyam sebesen pörgött.
• Rossz urat választottál Taró! Vagy hívjalak inkább Szakamoto szannak? – Hangjába enyhe gúny vegyült. – Kagura elárult téged és a házat. Becstelen daimió, az ilyent mi sem szeretjük, csak egy dolgot érdemelhet.

Kagura nagyúr közbeszólt a sarokból:

• Elfeledkeztél a megállapodásunkról Take…?

 Nem fejezhette be a mondatot. Takezaki felé szökellt és csak egy villámgyors kardvillanást lehetett látni. Mindezt oda sem nézve, tekintetét továbbra is rajtam tartotta. A plafont borító fehér vászon bíborvörös lett a felspriccelő vértől, a fej nélküli test lomhán eldőlt.

• Takezaki, te ölted meg apámat is?

Kérdésemre gyilkos fény villant a szemében. Válasz helyett aprót biccentett oldalra a fejével, mire a ninják nekem estek.

Meggyilkolt apámra, úrnőmre és szamuráj társaimra gondoltam. Az iszonyatos túlerő ellenére tudtam, hogy le fogom őket győzni. Itt nem teljesedhet be a sorsom. Számomra az egész egy pillanatnak alig tűnt.

Először egyszerre támadtak, de hamar rájöttek, a szűk szoba nekem kedvez, csak egymást akadályozták, vágták meg. Villámgyorsan mozogtam, oldalra, hátra-előre, katanám sebesen kaszabolta a testeket. A kard könnyedén hatolt át húson, csonton, alattomos támadásuk hamarosan jajongó sikolyokba fúlt. Tisztátalannak éreztem ezt a harcot, ezek a ninják nem voltak becsületesek, ezért én is könyörtelen voltam. Láttam, a szemben álló ninja arcmaszkja alatt erősen izzad, sűrűn pislogva próbálta szeméből eltüntetni a verejtéket. Előreszökkenve haránt keresztbe hasítottam, majd visszaugorva újra felvettem alapállásomat kardom magam előtt tartva. Ez mentette meg az életemet. A penge tükrében vettem észre a mögöttem támadó árnyat, hátraszúrtam, mire elszabadult a pokol. Újra egyszerre akartak nekem esni, de a korábbi eseményekből tanulva lassan közelítettek. Küzdőtávolságon kívül maradva, apránként jöttek közelebb. Tisztelték a katanámat. Hátráltam, hogy mögém ne kerüljön senki, majd a ninjákat meglepve támadtam. Éreztem a kisugárzásukat, melyikükben lobban fel a félelem, vagy a gyengeség legkisebb jele. Azonnal kihasználva lecsaptam, majd vissza. A helyzet megváltozott. Támadottból támadó lettem. Ők is észlelték a változást, még bizonytalanabbá váltak. Az utolsó kettővel már nem volt nehéz dolgom. Egy sem menekült el, pedig tudták, hogy meghalnak.

∞

Addig nem vettem észre a füstöt, annyira lekötötte minden figyelmemet a harc. De most arra eszméltem, hogy lángol körülöttem minden. Émelyítő bűz csapta meg az orrom. Az égő holttestek szagától felkeveredett a gyomrom. Láttam, hogy képtelenség megfékezni a tűzvészt, Takezaki eltűnt, és felgyújtotta a házat. Alig tudtam kimenekülni. Tudtam, hogy csak egy helyen lehet. Rémület hasított belém. Hiszen ő is ismeri Micukó rejtekhelyét!

Rohantam át az udvaron, ki a kertbe. Már messziről hallottam Micukó sikoltását. A fahídnál találkoztunk. Takezaki egyik kezében kivont kardját tartotta oldalra, másikkal a lányt vonszolta maga után.

• Taró, tudtam, hogy el fog jönni még ez a nap! Neked köszönhetem, hogy annak idején el kellett bujdokolnom. Talán én is szamuráj lehettem volna. A ninják magukhoz fogadtak, felneveltek, mindenre megtanítottak. Látod, idővel én lettem a vezetőjük. Végig a bosszú vezérelt. Te vetted el tőlem Szakurát! – Indulatosan a földre lökte Micukót. – Itt maradsz cseresznyevirágom, amíg végzek a te Taróddal, aztán magammal viszlek, és beteljesedik végre sorsunk, az enyém leszel!

Micukó rémülten húzódott arrébb. Takezakival egymással szemben álltunk, a híd két oldalán.

• Igen, én öltem meg apádat, de tudd meg, Tokugava nagyurat is én mérgeztem meg! Tönkre akartam tenni az egész házat, így pont kapóra jött, hogy a becstelen Kagura megkeresett. És most te jössz Taró!

Utolsó mondatával egyidejűleg megiramodott felém. Kardját magasra emelve rohant üvöltve. Mikor lecsapni készült, az utolsó pillanatban lehajolva előredöftem. A katana áthatolt testén, visszarántottam, és védekező pozícióba helyezkedtem. Takezaki hitetlenkedve nézte gyomrán a halálos sebet. Kardja kiesett kezéből, belecsobbant a kis patakba. Kérőn rám nézett. Levágtam a fejét.

∞

Micukó nagyon sokáig remegett. Képtelen volt megszólalni. Teljesen magába zárkózott, félt mindentől, rám is úgy nézett, mintha egy gyilkos ninja lennék. Összeomlott a világa. Egy darabig nézte a tomboló tüzet, ahogy teljesen elemészti a hatalmas házat, aztán visszament a kis rejtek barlangjába, magához szorította tőrét, amit még Takezaki csavart ki a kezéből, és csak ült – üres tekintettel maga elé meredve. A máskor gyönyörű szemek tompa fénnyel ragyogtak kifejezéstelenül a semmibe. Hiába kértem, jöjjön ki, apró fejrándítással jelezte, egyedül akar maradni. Ételt, italt nem fogadott el. Egy nap múlva merészkedett elő, de azután is nagyon tartózkodó maradt. Bizalmatlan volt mindennel és mindenkivel szemben, velem is. Amit mondtam neki, szótlanul teljesítette, de olyan volt, mintha a házzal együtt kiégett volna belőle is minden élet.

Mint a szakura illanó szépsége, ahogy lehullnak a szirmok, és a színes pompa után hirtelen elillan a tündöklés, csak a végtelen szomorúság marad.

∞

Micukóval örökre eltávoztunk a házból. Engedelmesen követett, nem volt más választása. Nem volt miért ott maradni. Felmentünk a hegyekbe, egy aprócska kőházba. Fél éven át úgy éltünk, mint két szótlan testvér. Néha próbáltam kizökkenteni abból az állapotból, de rendre kudarcot vallottam. Barátként tiszteltük egymást, mindenki végezte a maga dolgát – Micukó a közeli faluban adta el csodálatos virágkölteményeit, és a zöldségeket, gyümölcsöket, amelyeket megtermeltünk a birtokhoz tartozó rézsútos földön. A pénz egyikünket sem érdekelte, tisztességgel megéltünk. Tudtam, az emberek mindenfélét pusmognak a hátunk mögött, de minket ez nem érdekelt, úgy éltünk, mint két elzarándokolt hegyi remete. Továbbra is magamban hordoztam küldetésemet, hittem, az a sorsom, hogy Micukót megvédjem mindentől. Nem gondoltam, hogy gazdátlan szamuráj, rónin lennék, akármi is fog történni, magamban felesküdtem a lány védelmére. Talán mintegy értelmet keresve létemnek.

Micukó nagyon lassan, hétről-hétre bontakozott ki bezártságából. Végül odáig sikerült eljutnunk, hogy már minden hétköznapi problémát zavartalanul meg tudtunk beszélni, de később is mindvégig megmaradt közöttünk valami láthatatlan határ, amelyet képtelenség volt átlépni. Ezen a vonalon éltük az életünket. Türelmesen vártam, tudtam, hogy valaminek történnie kell, ez így értelmetlen.

Egy napsütéses tavaszi nap hozta el a változást. Újra cseresznyevirágzás volt, akkor virágzott legpompázatosabban a szakura.

Sokszor voltunk azelőtt is sétálni, hegyet mászni, amikor gondtalanul beszélgettünk, de aznap valahogy vibrált körülöttünk a levegő. Súlyos feszültség nehezedett kettőnk közé, aminek nem értettem az okát. Micukó sokszor nézett rám furcsán azelőtt is, de nem tudtam tekintete mögé hatolni. Amikor faggatni kezdtem, mindig elhallgatott, újra magába zárkózott.  Arra gondoltam, talán elvesztett szüleire gondol ilyenkor. Bármit mondtam, belekötött, így aztán elhallgattam, szótlanul mentünk tovább, míg rá nem találtunk a sziklaszirtre. Leírhatatlan volt a táj. Páratlan kilátás tárult elénk, a millió rózsaszín és fehér keverékének olyan bódító tüneménye, amely ellenállhatatlan hangulatba képes ejteni a gyanútlan szemlélődőt. Ezen túlmenően volt a helynek egy olyan varázsa, amelyről régi emlékkép jutott eszembe; mikor Micukóval a kertben sétáltunk, egy lehulló szirmot söpörtem le a válláról, és véletlenül megérintettem a bőrét, amelytől akkor mindketten zavarba jöttünk.

Ekkor egy kósza szellő áramlatán újra egy virágzó szakura szirma hullt a vállára. Önkéntelenül odanyúltam, de most nem rántottam el zavartan a kezem. Mintha újraéltem volna valami régi csodát. Mintha rátaláltunk volna valami elveszettnek hittre. Mintha ő is ugyanezt érezte volna. A láthatatlan fal ledőlt kettőnk között, egyszerre összemosolyogtunk. Micukó apró kezével megfogta az enyémet, lábujjhegyre állt, és megcsókolt. Nem akartam ellenállni. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyire vágytam rá. Már rég nem a hűségesküt tett szamuráj voltam mellette, aki testvérként félti és védi. Ott, a szirten ébredtem rá életem valódi értelmére. A bennem lappangó kérdések válaszára. Mindvégig, mióta megismertem Micukót, ő volt az. Sorsom és küldetésem. Az én cseresznyevirágom.

2011. december

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.