Óh, hát nézd csak;
pityke napsugár szétcsap
kelekótya tájon,
hogy szinte fájjon
az ébredés
lusta éltetés
tudata.

Ebadta vágyam a Holdat ugatta,
míg elűzte az éji árnyat.
Csoda, hogy fáradt
a sajgó szem?
Talán én is öregszem…
No, nem!
Csak totem
oszlopom farigcsálom,
hogy múljon a burjánzó álom.

Talpam alatt hófödte Alpok,
felettem szikrát szóró csillag-skalpok
lengenek tova a tegnap szárnyán.
És a feltámadó szín-járvány
hunyorító kavalkádja
csak kifacsart ábrándok könnycseppel teli márvány fürdőkádja…
Benne ott ül ő:
A Nő.
Aránytalan
arany talán?
Az anyag hanyag,
lényegtelen és lélektelen.
Ö lélegző életelem.
Nem csiszolatlan gyémánt.
Csak ül és néz rám némán.
A tekintet nem vádol.

„Jöjj hozzám, légy bárhol!”

Lehet, csak játszik a képzelet?
Retinába ég az utolsó kép-szelet.

Örök talány
a szivárvány-lány.
 

Mézbarna szemén
mereng a remény.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.