Hazudhatnék,
de minek?
A valóság túl rideg,
jeltelen határok kísértenek.

München, Róma, Párizs…
s talán Lambachban leszek máris.

Túl kicsiny lett Európa,
amióta
koszos kis szegletét ismétli
minden árnyas pontja.

A lidérces száguldás
a lenyugvó nap nyomán
fáradtság ködös leheletét ontja,
míg hajnalba nem fúl az éj,
s néma minden, csak az agy zakatol tompán.

A pirkadat csókja homlokomon a holnaptól fél.
A fülzúgó bérencek lomhán
zárják le az égő szemet.
Az országút magánya magába temet.

Hálóm a kamion emeletes ágya,
halvány emlék ölemben
szerelmem kínzó vágya.

Hátam nyomja a távoli otthon
édes-savanyú terhe,
kérdőre von tucat kilométerek
monoton lelke.

Hazudhatnék,
de kinek?
Takaróm túl hideg.
Angyalaim elköltöztek.
Már démonjaim sem értenek.
Csak álmaim húrján feszül az ideg.

Hiába nyílik az út mentén a legszebb virág,
most épp 40 tonna anyagot nyom bennem a világ.

F – Amiens, 2008. október 18. - Szentbékkálla, 2009. november 22,

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.