I.

Láttam e honi világ tudatos mocskát nedvezni
az eszelős tekintetükkel kövezett
utcasarkokon,
kik vajákos tekintetük fúrták
sietős polgárok agyonmosott lábnyomába,
kik szabadnak hitt rozsdaszőtt álmaikkal
szabdalták a lét konfekcionált perifériáit,
kik lelküket eladták az első kocsmában az
utolsó sörért, csak hogy szomjuk ne maradjon
magányuk egyszemélyes asztalán,
kik foszlott testük ingyen vetették az első útjukba eső
idővándornak, pedig a holnap reménye
rég felfeslett futó harisnyájukon,
kik bőszen fröcskölve trágár szidalmat,
átkoztak mindent és mindenkit,
holott csak önnön trükkös tükrükkel beszélgethettek,
kik gúzsba kötve saját gyarlóságuktól
elhullott szavakért koldultak
hitehagyott templomok komor kőlépcsőin,
kik sosemvolt szerelmük után sírva gyalázták
meg galád furfanggal a legbájosabb szüzet,
kik vadul száguldoztak az éjszaka leghitványabb fényében,
miközben fényévekre kerültek a ringató áhítat
üdvözítő szabadság-magasztosságától, mert árnyékuk
megbénította a vágy csendesen lopódzó állatkáját,
kik szerte-szét szórták számolatlan magukat és magvukat,
csak hogy egy percre megpihenjenek az ál-teljesség színlelő
bódulatában, és mikor harmincévesek lettek, ráncos arcukat
hiába vasalták kamasztestek üdeségével, a romlottság bénító
lidérce megtört minden kéjt,
kik legyűrték a legmerészebb kalandokat,
és hitetlenkedve csodálkoztak utolsó másodpercükben,
hogy egy megpattant érrögöt nem győzött le az adrenalin,
kik obszcén verseket üvöltöztek városi parkokban,
arrébb riasztva pár jól nevelt lélekszatír kabátforgató gondolatának
vehemens szándékát,
kik magukban nemcsak hordozták a rosszat,
pedig jobbak voltak a legtöbbnél,
kik hamvas idol-testüket addig simogatták,
gyömöszölték mindenféle illúzióval,
míg kihunyt szemükben az ártatlanság szeplőtlensége,
kik belefúltak saját tehetetlenségük bűzös végtermékébe,
hiába sajgott bennük a tehetség,
a beletörődés szkeptikus fóbiája kiirtotta lelkükből
az egyén önmegvalósításának puszta gyökerét,
kik leborultak égi istenük előtt könyörögve
egy előttük heverő holnap hamis ikonjáért,
kik kinevették a gyengébbek csorda ösztönének
legegyszerűbb törvényeit, míg sárba nem taposódtak,
kik kiolvasták az utolsó klasszikus könyvet, mielőtt
megtanultak mások gondolatában olvasni,
és olyan empátiával vetették magukat
fatalista tanokba, hogy másnapra megőszültek
az igazság tiszta forrásától, és aztán csendben
elfolytak egy förtelmes szó-csatorna bűzös fekáliájában,
kik sikoltva skandálták a lét legegyszerűbb igéit,
amíg el nem sodorta őket egy józan csend lehelete,
kik miután megválaszolták a nagy kérdést, rájöttek,
hogy semminek semmi értelme, ha nem merik
kimondani,
kik ott üvöltöttek karnyújtásnyira
csonka nyomoruk fertőzöttsége mellett,
és a büszkeség gőgös démona hamvába fúlta
apadó tüzüket...

(...)

II.

Lidérc, lelkünket uszító sarlatáni erő!
Magányos én-tudatunk megkopott maradéka!
Lázas vágyak pezsdítő koszos kis cseppjei!
Lidérc, kinek fekélyes lelke csupa kő!
Lidérc, ki burjánzó daganatként rombolsz!
Lidérc, kinek sátáni kacajától remeg hízó gyávaságunk!
Lidérc, te testetlen disznó, dagadtra hizlalt romlott húsú élv!

(...)

III.

Veled vagyok kicsi házadban,
ahol a kómából ébredve magadhoz öleled
szeretteidet, míg a nagy köntörfalazók
éhen vesznek saját paradicsomukban,
veled vagyok kicsi házadban,
ahol addig zárod ki a gonosz tolakodó ricsaját,
míg megbékél önnön tehetetlenségében,
veled vagyok kicsi házadban,
ahol újra úgy hallom a remény himnuszát,
ahogy őseink vad vérét táplálta az első asszony,
veled vagyok kicsi házadban,
hogy maradék kishitűséged is kisöpörd
az utolsó szeméttel együtt,
veled vagyok kicsi házadban,
ahol végre megpihensz kalandos utad után,
és könnyeid sójával ízesítjük mannáink
vadlovainak leggyönyörűbb vágtáját
a végtelen éjszakában

(...)

2008-01-17

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.