Éjféli koccintás, pezsgő íz,
kevereg bennem a tartalom,
minden tovaszállt, haló napom,
sóssá kocsonyál az édesvíz.

Érzem én jól, mennyire száraz,
cseppekbe fúlt remény integet,
egyre messzebbről szól, mit tegyek,
már torkomban elmúl a válasz.

Köröttem vidáman nevetnek,
csak belém döf saját igazságom,
nem számít a hamiskás mosoly.

S hogy szeretnek, vagy épp megvetnek.
Kit érdekelek e világon?
Senkit. Ez most halálra komoly.

(...)

Mily ádázul csapott be nemrég
gyöngyözőn átlátszó színe,
hazug játék volt csupán, íme;
most mutatja arcát a nemlét.

Utolsót koccintok, aztán kész.
Összetöröm repedt poharam,
lassú méreggé ért az arany,
gyorsan ítélő, kaján vitéz.

Akár kárörvendhetsz már rajtam,
túl vagyok az önsajnálaton,
sorsom kovácsa magam vagyok.

De vigyázz! Nehogy Te is majdan,
megbotolj az ösztön állaton,
mit másnak nyomomban meghagyok.

2008-01-03

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.