Már megint eltelt egy
rohadék
év. Elkapott a hév,
korhadék ránc csomóvá fajult arcomon.
Szándékban rekedt, megfúlt csókok
viszketnek szomjas ajkakon.
Meghajolt bókok
lüktetnek tétova tova.
Vajon hova
vágtat a napok ostoba lova?
Hevesen kergetnek a kerge hónapok.
Bősz apók! Vessetek egy szebb
pillantást, minőt
más nem adhatna. Talán ez hatna.

Adjon az Isten szebb időt!

Tegnap az élv a hajhász örömét
itta.
Nem éreztem az év elejét,
aztán itt a vége. Fuss el, de ne el véle.
Elmélet. Fájón vágóbb ez, mint csorba
késünk éle.
Mártsuk borba, csokorba
fűzve topogjunk lyukas bocskorba?
Ízetlen viccként vizeljünk vele bokorba?
E korba
botlasz bele te is, ha akarsz, ha nem.
Látszat magányos ernyős haláli ugrásunk tandem.
Hanem, úgyis minden (mindegy) honnét minduntalan
elkésünk. Én a tárgy vagyok, te az alany.
Már nem kopogtat, dörömböl
itt létünk állítmánya.
Bömböl az év vége ledér lánya, vonyít,
mint sebzett kutya-
gumitól párálló elnyűtt éjszaka.
Pedig úgyis konyít
valamit valamihez valaki. Van, akit a kéj szaka.
Szaké szakadék, ferde, jáspis szemű nőnemű
a napi kötelező menü.
Hogy merd-e? Merde!
Merd ki a saját gödröd,
vödröd görbe öle öble öl le.
Ollé!
Hogy merj-e álmodni tovább,
vagy maradj zsinóros báb,
és onnantól már csak a zuhanás?
Na mi más?
Úgyis.
Bugyis egyveleg-valag.
Al-agyi agyaggalamb lőtte álmok fonatlan
kosara kesereg csupán.
Bizony, jól kupán
vágott
az a nyeszlett nyesedék kóró, az a száraz vágy-ág ott!
Nedvesen selymes kellemes percek,
mint üdén kongó dallamos tercek.

Számadásba torkollik nap-erdőm.
Negyvenhárom ága napernyőm.
Nyílik majd a tavasz virága
valakinek...

Minek suttogsz disznó, álmosólú-ólmos fülembe?
Álmosolyú feladat! Eeembeeee-
r! Brr!
Úgyis összehordok hetet-havat!
Hogy a korcs idő úgyis újra felavat?
Nem, nem akarok hinni apró pro- apropó próféciákban!
Hagyom élveteg testem tespedni a mában.
Reinkarnálódjon az ördög.
Minek nevezzelek Sátán Gyermeke?
Oldódjon benned az IDŐ, az agyamba döfő
döglődő dög ölő, lélekdöngölő.
Úgyis. Csakazértis.

Tolvaj szerelem ez rozsdás gépemen.
Hiába szerelem.
Gócként burjánzik lépemen
minden elem.
Hangom magamban emelem.
Kósza mosolyát elemelem.
Max ez lehet lételemem.
Lépésem halktalan.
Minduntalan.
Úgyis. Csak... azért... is...
Te kópé vigyázz! A tegnap fala vészesen bedőlt!

Adjon az Isten szebb jövőt!

2007-11-22

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.