Sötét éjárnyak futkosnak lezárt szemhéjam alatt,
őrült vágtába torkollik a régi emlék filmje,
megannyi burjánzó, bódult, kéjmámoros pillanat,
- rideg a valóság, a kamaszkornak már nem hinne.

Tizenhat sem voltam talán, s ott – a Dunakanyarban,
önkéntelen James Dean figurákként faltuk a jelent,
félszegen, vagy józanul részegen, néha időzavarban,
hajszoltuk, űztük a gyönyör hordozóit fent és lent.

Ahogy felkúszott a hold, úgy alakult át Nagymaros,
sejtelmes, éji fényeken tobzódott több száz vámpír,
tékozló angyalként néztük; a Duna mily zavaros,
és hogy gyullad lángra torz tükrében valahány lánypír.

Éjszaka a sátortábor vad hordává változott,
ártatlan tinik erkölcsét Janis Joplin szaggatta,
szelíd, jól nevelt gyermekből lett víg duhaj, átkozott,
ki szűzhártyát, mint skalp-trófeát -, ölére aggatta.

Nem emlékszem nevére a tizenöt éves lánynak,
aki félóra almaborivás után félvállról közölte:
”Míg mások hajnali beszélgetést vagy rossz bort hánynak,
addig mi a sátorból nézzük, milyen a holdtölte.”

Nem megrontó tett ez, csak névtelen hímeszköz voltam,
Mick Jagger szólt valahol, mikor a defloráció
megtörtént, s három percre elsőként beléhatoltam.
Örült, hogy túlvolt rajta. „Induljon a vakáció!

Ollé!” Apró sikolya hamar vált emlékké – másnap
mindketten mással szórakoztunk szerelemtelenül.
Rám száradt vércseppje gyorsan illant, később már másnak
fedte fel testét. Fiatalok voltunk – szemtelenül.

Sötét éjárnyak futkosnak lezárt szemhéjam alatt,
a régi emlékek való álmának ki ne hinne…
Később a szerelmet is elhozta egy személyvonat,
de ez már egy másik történet romantikus filmje.

2006-07-03

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.