Dübörögj csak,
dühöngj,
míg nyomorúságod fantom csókja
üszködbe nem szakad!
Naftalinba mártott sejteden
lakmározzon az ördög bókja!
Hófehér selymeken
apadna a szó, de a tű fokán elakad.
Fertőzött kelés rút vigyorba fakad.
Sejtheted tükrözött vetületed
árnyán kúszó rejteked.
Kifoszlott a fosztott koszba vájt múlt,
mámoros leheleten kimúlt,
mikor egy gyönge sóhajon kisimult.
Üvölts meg nem értettként,
- élre vasalt lelkek
kísérteteként -
kolduld a szavak érces hangját,
hátha egyszer mások is
meghallják.
Teremts mítoszt
a magadból kivetkőzött
ideghúrokon pendülő
csenevészen csontöltözött
derengőn kétes fénybe!
Húzd le magad
- bűzös-bűnös szavak! -
anyagoddal a mélybe!
Illatozzon sok bimbódzó virágszál!
Pedig a gyökérben méreg! - mi más áll!
Súlyos sós csepp könnyű könnyűt mázsál.
Arcodon izzadt vágylé strázsál,
míg a közmunka dandárján
egy jóllakott mászkál,
kérdő tekintetekben vájkál,
pedig nem is bányász, csak köszvényes,
nem törvényes
részvényese a ma piócáinak akként,
miként a tegnap apácáinak
forró testét sem hűti
a szó ima idézete,
csak nyíló résük részét műti
szét a test buja végzete.
(Vajon a falon túli végzett-e?)
Vetíts csak dolgos szó-szolgaként,
a pillanat pászma vászna
hiába vihorászna,
fásult alkonyon
csókoljon homlokon
a Múzsa...
(...helyett vádló szavak kössenek
gúzsba!
Elmész ám a jóöreg búsba!
Mennél inkább hattól kettőig
három műszakban robotolni,
a szüntelen szürke bódulat
döglovát befogni
- rabszolgaigáját,
hogy az ősasszony is befogja száját,
nemcsak húzza fel a gőgig!
Hiába ámulat
tolni
szekered rúdját a nőig,
élveteg mulandó igézet;
behatolni
végzet,
hol a sármos szó
apadó nézet
négyzet
a levitézlett köbön,
lebeny egyveleg rög göbön
rúg rútul.
Kínrémjén szembeötlő,
a pompás költő; vígad, nem búsul,
foltos ruháján
csillog cicomája,
átlátszó, rút háján
hízik dicső mája,
a szomszéd sarokig ér tudománya.

Az asszony hallgatag.
Már nem mondja; balga tag.
A miértek felszáradtak a konyhakőről.

A költő tovább mesél egy álombéli,
csodás,
sosemvolt nőről...)

Dühöngj csak költő,
alkoss, szeress,
hogy önmagad lehess!
És meglátod majd;
a magányos perceidnek nyelvet öltő,
minden megálmodott,
kőbe vésett
pillanatod,
lelked leggyönyörűbb kirakatába
- kirakhatod!

2006-12-27

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.