Az ő drága keze csodás nagyon,
amikor tehetem; meg-megnyalom.
Szeretem, ha simogat, kényeztet,
dorombolással hálálom eztet.

Bár a lányát még jobban szeretem,
mellé férkőzni még sincs keretem.
Felsikolt, ha ölébe bebújok,
mire én, szőr állítva felfújok.

Pedig, hogy nyalnám az ő kis kezét!
De már hangomtól elveszti eszét.
Kényeskedő virágszál ő, mi más?
Jó duma; szőrömre allergiás!

Bajszom büszkén mered, akár farkam.
Éppen az ajtófélfát vakartam,
mikor blöki rám mordult: „Sicc, te kandúr!”
azt hiszi, ő itt a rendőrpandúr.

Tegnap éjjel szűk volt már az ágyam,
beteljesült végre régi vágyam.
Mikor aludt az édes kis lánya,
megnyaltam kezét! Reggelre hánya!

Jött az orvos, fejét csak vakarta,
a lány vöröslő kezét takarta.
Aztán rájöttek, ki volt a bűnös,
sorsom lett az utcakő, a hűvös…

Néha felrémlik még az ő keze,
ahogy dolga felé igyekeze.
Üldöznek, éhes vagyok és fázom,
kóbor macskaként a parkban ázom…

Pár napja jött az utcán egy néne.
"Mi van te kóbor kandúr, mi kéne?"
A keze ráncos és nagyon remeg,
de szeretőn simogat és meleg.

Tejet csen nekem a sarki boltból,
néha udvarol neki egy "old boy",
de esténként ketten bújunk össze,
könnyes szemmel tárja kezét: "Jössz-e?"

Azóta ő és én együtt vagyunk,
emléket régi küszöbön hagyunk.
Bár a holnap mindig bizonytalan,
de boldog lett e két hajléktalan!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.