Egész nap fejem kapkodtam az utcán lebbenő
rövidre szabott szoknyák suhanó varázsában
lemeztelenített gondolat buja, rekkenő
hőségű, olthatatlanul kéjes parazsában.

Villanó combok íve feletti találkozás!
Izgató gyönyör reménye a mély dekoltázsok
gömbölyded kihívásában lapulva nem hoz más
megvilágosodást; mámor orgiában mászok.

Talán más is e pokoli sárban dagonyázva
szemlélődik visszafogva, míg zubogó vére
elárulja; szétrobban az ér, vörösben ázva
elnehezült szemhéja bódultan nyílik végre.

Nem tudom. Bennem visszhangzott a parázna lélek
lihegése, térdre borultam, ajzó illatok
tömjénfüstjében tobzódva engedtem a szélnek,
hogy felrepítsen, s ledobjon, szenvedtem, mint latrok.

Vibrált a lég, szipolyozó ölekben rejtőzött
csatakos tengerbe fúlva nyeltem az életvíz
legősibb nedvét, míg a valóság megelőzött:
Kiszáradt torkomban álmodozott egy érett íz.

Nem engedtem kalandos, útszéli csábításnak,
sem a múló percbe bújt felkínált tekintetnek,
felvérteztem magam, nem akartam adni másnak,
mi csak eggyé lehet, szemből hiába intenek.

Ily felhevült állapotban sajgott bennem a lét,
hű maradva a szerelem soha ki nem mondott
ígéretéhez, ne törjön össze bennünk a kép,
őrizzük magunkat egymásnak, legyen más romlott.

Remegve vártam bőrének ismert érintését,
a pillanat mágiájának ostorcsapását,
ahogy a felkorbácsolt szenvedély vadul tép szét,
és csodálhatom istennőm imádott imázsát.

Bódult ködben révedezve végre hazaértem.
Ám a várva várt ölelés helyett csak siváran
nézett át rajtam. Hol van, ki bármit megtesz értem?
Szótlan őrjöngtem, mint kit földhöz csapott az áram.

Letaglózott a kiábrándult tekintetében
mardosó fáradt hétköznapok megkövült árnya,
Bősz viharom széltelen csendbe fakult az éjben,
reccsenve zuhant boldogságom vajúdó szárnya.

Izzó tüzem nem hevítette át jégszív burkát.
A feltolult keserűség émelygőn rombolta
hevességem, ő testemen szenvtelenül nyúlt át,
üres levegőt markolt, nem voltam oldalborda.

Kifosztott szerveim működésképtelenségük
tudatára kárhoztatva magukra maradtak,
béklyózott lelkem szilánkjain tompult meg fényük,
a hajnalig kínzó álmok megnyugvást nem adtak.

Szenvedek, a rám toluló emlékek kőtenger
súlya alatt nyüszítek, mint foglyul ejtett állat,
sziklámat bunkómmal verem, elfajzott ősember
vagyok csak, a jól nevelt mozdulat másra várhat.

(Szeretkeztünk gyertyafényű baldachinos ágyban,
a természet vad ölén, autóban, motoron,
fekve, ülve, állva merítkeztünk édes vágyban,
mindegy hol, vagy hogy, csak ne legyen szokott, monoton.)

Kitartón várok rá, folyton. Tudom, ő a sorsom.
Együtt vagyunk az örökös harcban. Csak ő, meg én.
Cérnám bírja még, bár gyorsan tekeredik orsóm.
A béke szigetét keressük itt; e földtekén.

Közöttünk áll megannyi mérges, földi gyarlóság.
Anyagtalanná válnék az anyagi világban.
Levitációmban hinném, hogy van, lesz még jóság,
szeretetünk csírázhat egy ébredő virágban.

Égetem önmagam, mégis tengernyi türelmem
mögé szorítom a hétfőket, egész péntekig,
hogy aztán hétvégén kelljen belé tenyerelnem
a rám váró élveteg percre, ahogy rám tekint.

Talán reinkarnálódok egy osztódó sejtben,
érzéketlenül minden földi örömtől mentes
lét vigyorog rám, hol a tudattalanság rejt benn,
miközben bárdos munkát végez rajtam egy hentes.

Leigáz, összetör, ledob a bűnös szenvedély,
mégis hiszem, hogy létezni csak tűzzel érdemes,
hűs vize elolt majd, de szebb jövőt Te se remélj,
nem csak az a jó, mi megtervezetten értelmes.

Mikor a tér is idő hullámsíkján vágtázva
színek kavalkádjában szétfoszlik a szürkeség,
megéri várni beteljesült nyers percben ázva,
miénk minden; hiába a nihil föld, üres ég.
 
2006-10-09

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.