Márió varázslója nézett farkasszemet,
bűvkörökbe delejezett falka-tarka-farka szemet,
ez a harmonikás fickó szemenszedett,
kék-fehér csíkos rajongók kedveszegett

hada tolongna alamizsna autogrammért,
és a maradék tor-por-utógrammért,
mit nyíltan a lator az autókra mért…
na, kíváncsi vagy tán az okra…mért'?

Mer'! Szirupos porcukrát felszippantotta,
aztán, mikor landolt orcáján a hibbant torta,
fürge, harmonikás ujjainak hiába parancsolta,
kiderült rögvest sárguló parancs-narancs volta.

Igéző szempár nézett szembe a tömeggel,
sápadtan ragyogott alant a rászáradó löveggel,
valaki (kezében hatlapossal) felkiáltott: „Öreg, kell?”
Oszt' választ sem várva repült együtt a lapos szöveggel.

Negédes dallamok koldultak keserű akkordon,
a kisfiús arcon megállt az idő. Ó, a kor! Don!
Bennrekedt az ének, a tömegtől felborult a kordon,
”Dalolj csak jó harmonikás, nem látszik a korodon!”

Szólt még egy hang, mint halkuló nagyharang,
a szikrázó tekintetben megvillant az agyharag.
Az igéző Márió-szempár varázsolt: „Vagy, vagy varangy,
vagy hernyó, mi ás, hernyómintás hermonikás, hangja arany.

E tekintetben nincs ízléstelen, kába arány,
habcsókos viruló fején szeme hiába parány,
igézőn vitézlő, szamárének száll: Iá! Iá! Takarmány
a fülnek e zene, int a színpad, mely most kínpad, takar mán',

de nem eléggé a torta, az annyáját, beh' jó tombolni e korba!
hősünk fején, mint lisztharmat, száll alá a korpa a borba,
mint corpus delicti, hiába a Garnier nem vág majd orrba,
mint e nézősereg, mely számottevő, korántsem csorba.

Ekkor hátulról besúgott Lajcsi, a nagy virtuózmester:
”Húzz már el a p…-ba, majd jön helyetted az Eszter!
Megasztár ő!” Márió vissza: „De a közönség nem ereszt el!”
Mire újra Lajcsi: „Ha nem mész, vigasztalódhatsz a kereszttel!”

Hát így történt, hogy félbe akadt a koncert,
és a feldühödött tömeg, mint szakadt konc; nyert.
De az igéző szemű továbbra sem kolonc, nyerít
valahol egy más helyszínen idegroncs, terít

szép szólamokat - kerít delejes harmonikáján,
míg magában áradozik gyermekkora Mónikáján,
és ír a bátyjának egy dalt: „Tóni kályhán
ülve ábrándozik utolsó mohikánján…”

Szegény gazdag Márió, kinek szeme igéző,
gyönyörű dalaiban oly fülbe csengőn idéz ő,
ha rád tekint, ne ijedj, ha így szól hozzád: „Mit néző,
mi vót a te apád, tán egy falusi intéző?”

(Megjegyzés: Bocs Márió. Imádom a harmonikád. A Mónikád nem ismerem, az Ullmant csak agyamból lenyúltam. Írhatnám, hogy a szerzeményben szereplő kereplő kerek rep-lők kitalált személyek. Meg satöbbi, hogy e kultúrterületen szerzett élményeim sekélyek, szóval nem túl mélyek. Asszem, a tortadobálás sem igaz. Most akkor hol az igazság, ha mindez csak zagyva gazság? Hol-hogy vagy nagyság? Hmm. Hm. Éljen a költői szabadság?!)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.