Az öregek szerint emberöltő óta nem volt olyan kemény tél, mint abban az évben. A hőmérő higanyszála időnként elérte a mínusz 25 fokot. A hegyi zsákfalucskát állandó hó borította már vagy egy hónapja, megszokott jelenségnek számított a sűrű hóesés. Az egyetlen bekötőút időnként napokra teljesen járhatatlanná vált, a meredek szerpentin miatt a hókotrók is nehezen birkóztak meg a hótorlaszokkal.
Az alig száz lelket számláló település szétszórt házai között egyetlen találkozóhelye volt az embereknek; a falu kocsmája. Az élelmes helyi vendéglátós - aki egyben az egyetlen boltot is üzemeltette a szomszéd házban - jó előre felkészült temérdek folyó áruval a zord időjárás viszontagságait átvészelni.
A "nagy arcok" rendre megjelentek már korán reggel nyitás után a szokásos lélekmelegítőre, de esténként rég nem látott falubeliek is betértek, hogy emberi szót halljanak.
Igazi közösségi gyülekezőhelyként funkcionált az ivó, a helyi társasági élet vidáman zajlott napról-napra. Ott voltak a gazdák, az iparosok, a napszámból élők, és a tengődő nincstelen munkanélküliek is, akik szerény járadékuk tetemes részét italra költötték. Esténként rendszeresen feltűnt maga a polgármester is. A kocsmában nem létezett osztálykülönbség. Szinte mindenki meghívott mindenkit, amikor egy újabb kört rendelt. Hamar kialakult az emelkedett hangulat, amikor megtárgyalták a világ kisebb-nagyobb dolgait.
Időnként varázslatos légkör szállta meg a kocsmát, olyan beszélgetések, mesébe illő történetek hangzottak el, aminőt nagyvárosban sohasem hall az ember. Mindenki tegezte a másikat, ismeretlen arc, betérő idegen vendég igazi kuriózumnak számító ritkaságszámba ment.
Kipirult arcok nézték a jó meleg helyiségből az odakinn sűrű pelyhekben szállingózó havat. A kutya sem bánta, hogy el vannak zárva a külvilágtól, belterjes paradicsomukban jól érezték magukat.
A karácsony már a kertek alatt kergetőzött az enyhe, de csontig hatoló széllel.

Egyetlen ember volt, aki némán ült mindig a búbos kemence melletti zugban. Miklós, aki meghatározhatatlan korával búsan nézett maga elé, csendben hallgatva a többieket. Hosszú ősz szakáll övezte borbíbor arcát. Viseltes ruháját koszfoltok tarkították, enyhe, de állandósult testszag érződött körülötte. Fésületlen haja gubancokban lógott szerteszét rakoncátlankodva, nikotintól megsárgult ujjai mindig ragacsosak voltak. Csak nagyfröccsöt ivott. Abból viszont sokat. Ha kifogyott az itala, csak letette a pultra az üres poharat, a kocsmáros szó nélkül töltötte bele a következő adagot. Nyugdíját szinte az utolsó forintig itt költötte el. Olyannyira, hogy amikor meghozta neki a postás, még aznap bevitte a kocsmárosnak, aki becsülettel adminisztrálta a fogyasztást. Cserébe a bizalomért a kocsmáros néha még arra a szívességre is hajlandó volt - amikor emberünk beájult az elfogyasztott alkoholmennyiség következményeként -, hogy nyáron talicskán, télen szánkon hazavigye a falu szélén összetákolt romos kalyibába, ahol Miklós egyedül lakott. Víz, villany nem volt, egy ósdi vaskályhával fűtött be, ha már elviselhetetlenné vált a gémberítő zimankó.

Már évek óta a faluban lakott, igazándiból senki sem emlékezett rá, hogy hogyan került oda, és hogy honnét jött. Rokonai nem voltak, nem kereste soha senki. Csak létezett, mint egy súlytalan hópihe, aki beletörődött kiszabott sorsába, amit a természet egyszerű törvénye rótt ki rá. Egy idő után megszokták az emberek, hogy nem kérdeznek tőle, mert úgyis kitérően, vagy sehogy sem válaszol. Tiszteletben tartották önkéntes magányát - annak a pár bátrabb próbálkozónak a kísérlete is hamar meghiúsult, aki fejébe vette, hogy közelebb férkőzik elefántcsonttornyához. Máshol talán erre sem futotta volna, hisz kit érdekel egy idült alkoholista zord magába fordulása?

Aznap különösen nagy pelyhekben hullt a hó. A férfiak többnyire a Szentestéről beszéltek a kocsmában, a családi foglalatosságokról, a fenyőfaállításról, és hogy ki mivel lepi meg az asszonyt és a gyerekeket.
Miklós szokásos helyén gubbasztott. Szemei talán még mélyebben ültek, mint máskor, üres tekintettel meredt maga elé. Ami teljességgel furcsa volt, hogy aznap még nem ivott semmit. Látszott rajta, hogy émelyeg a szenvedéstől, szinte beleszédült a szeszhiányba, de kitartóan szorongatta órák óta kiürült reggeli kávés csészéjét. Mintha a pohárba kapaszkodna, attól várná a segítséget. A kocsmáros és a többiek lopva néztek felé, értetlenkedve csóválták a fejüket. Egy darabig tartották magukat a megszokott bele nem avatkozás szokásához, de egyszer csak a kocsmáros hírtelen úgy érezte, hogy valamit tennie kell.
Már dél is elmúlt, egyre többször nézett Miklós zavarodott arcára. Látta a szokatlan vívódást, a belső lelki gyötrelmet.
Különös érzés kerítette hatalmába. Valami belső, megmagyarázhatatlan erő vonzotta a magányos férfi felé, mintha küldetése lenne vele. Egy darabig próbálta elhessegetni magától a késztető gondolatokat - ő sem akarta megtörni a zavartan üldögélő férfi feszült auráját -, de egy óvatlan pillanatban keze önkéntelenül megindult a boroskancsó felé és mire észrevette magát, már Miklós előtt állt. Letette a férfi elé a színültig telt aranysárga folyadékot. A halk koppanástól egyszeriben megszűnt a háttérduruzsolás, szinte tapinthatóvá vált a csend. Kíváncsi arcok fordultak feléjük.
- Miklós... Egészségedre! - hallotta távolról saját hangját.
A fehérre meszelt falak felerősítve verték vissza a szinte visszhangzó, bátortalan szavakat.
A megszólított mintha meg sem hallotta volna, továbbra is elbambulva nézett valahová messze a kocsma falain túlra. Mintha tekintete áthatolt volna a vastag falakon, úgy látszott, mintha olyan helyen járna, ahová emberfia nagyon ritkán jut el.
- No, igyál már, ma az én vendégem vagy! - próbálkozott újra.
A férfinak mintha nehezére esett volna az apró fejmozdulat is, nagyon lassan az eléje tett pohárra nézett. Belefúrta tekintetét, önkéntelenül nyelt egyet, mintegy elárulva testének követelődző szükségét, egy pillanatra torz grimaszt vágott arca, majd megkeményítve vonásait a kocsmárosra nézett.
- Köszönöm, ma nem iszom - szólt csendesen remegő hangon.
- Ugyan már, hiszen karácsony van, igyál már, ne kéresd magad. A legjobb boromból hoztam neked - folytatta a kocsmáros, majd kis idő után hozzátette: - Boldog ünnepeket!
- Mondtam már, ma nem iszom - skandálta Miklós.
Az emberek lopva köréjük gyűltek. Egy darabig senki nem szólt egy szót sem, a pillanat szinte megmerevedett, a meleg, empatikus pillantások sohasem tapasztalt atmoszférát varázsoltak a kocsma falai közé. Miklós akkorát sóhajtott, hogy úgy érezte, rögtön megszakad valami a mellében. Lesütötte maga elé szemét, majd behunyta. Aztán egyszer csak valaki megszólalt hátulról:
- Mondjad már Miklós, mi nyomja a lelkedet!
- Mesélj már...
- Hallgatunk, no!
Hangzott a bátorítás innét is, onnét is. A férfi előrehajolt, kinyitotta karikás szemét, mikor egy nagy könnycsepp gördült végig ráncos arcán, szakálláról belecsöppent a poharába, apró gyűrűket fodrozva az ital felszínén. Szelíd hangon megszólalt:
- Ma pont tíz éve, hogy történt... Építésvezető voltam egy nagyvállalatnál. Az egyik építkezésen súlyos baleset történt, ketten meghaltak... A főnökök menteni akarták az irhájukat, a nyakamba varrták az egészet, mintha az én felelősségem lett volna. Akkor még nem tudtam, hogy milyen szálakat mozgatnak páran a háttérben. Azt hittem, tényleg az én hibám volt a baleset. Véletlenül tudtam meg évekkel később, hogy semmi közöm sem volt hozzá, csupán ez volt a legegyszerűbb megoldás. Mindig szókimondó ember voltam, ez többeknek nem tetszett, így kapóra jött az alkalom, hogy eltávolítsanak az útból. Lelkiismeret furdalásomban inni kezdtem. Mardosott a bűntudat, hogy miattam haltak meg azok az ártatlan, családos emberek. Korábban sohasem ittam. Feleségem volt, két gyermekem. Nem mertem megmondani nekik, hogy az utcára kerültem. Egész nap a kocsmában ültem, este piásan vezettem haza. Furcsamód jól bírtam az italt, külsőre nehezen lehetett észrevenni rajtam. Aznap is ittam, mikor a nejem szüleihez készültünk autóval a szomszéd városba, hogy náluk töltsük el a Szentestét. Akkor is szakadt a hó. Egy teherautó nem adta meg az elsőbbséget. Meghalt mindenki, a feleségem, gyerekeim, csak én maradtam életben. Istenem, mennyire szerettem őket...! Börtönbe kerültem. Akkor elhatároztam, hogy ezen a napon soha többé nem iszom alkoholt, akármi is történjék. Mikor szabadultam, leszázalékoltak idegi alapon. Ennyi. Tessék. Ennyi az életem.
- Miklós... bátyó - hallatszott valakinek a hangja hátulról.

Együtt érző, döbbent arcok fordultak a hírtelen felsíró Miklós felé. Mint egy nagyra nőtt, ártatlan csecsemő, gondolta a kocsmáros, miközben először a vállára tette a kezét, amihez többen csatlakoztak, majd váratlanul magukhoz húzva megölelték a jámboran tűrő, szinte magatehetetlen férfit, nem törődve visszataszító külsejével.
Miklós ilyen szeretetteljes érzelmi kitörésnek képtelen volt ellenállni, eltörött a bensőjében a megrögzött, belékövült kemény ridegség, elkezdett zokogni. Az emberek, mintha valami rég elvesztett érzést szorongatnának, hevesen ölelgették. Mindenki igyekezett közelebb férkőzni hozzá. Szinte hihetetlen volt az egymást karoló férfihad. Aki nem érte el, az előtte álló vállához simult.

Aznap valami és valaki megváltozott a kicsiny falucskában. És a másnapok is másabbak lettek. Miklós az estét és az éjszakát is a kocsmában töltötte. Kis karácsonyfát állítottak az asztala mellé, többen meghívták magukhoz, ezt akkor még nem fogadta el, de jól esett neki, hogy a Szenteste ellenére sem zárt be a kocsma, és többen vissza-visszanéztek hozzá. Mindenkinek volt egy-egy jó szava, apró ajándéka. Ott is aludt a meleg sarokba kuckolva magát, nézte a meghitten világító karácsonyfa színesen villódzó fényeit. Idejét sem tudta már, mikor érzett hasonlóan. Új álmokat és új utakat látott. Attól kezdve mindenki Miklós bátyónak szólította.
Soha többé nem ivott alkoholt.

2007-12-13

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.