Tizenkettedik

Friss kávéillat csiklandozza orrom. Kinyitom szemem, Gina meztelenül áll az ajtófélfának dőlve, egyik keze gömbölyű csípőjén, a másikban tálca a gőzölgő feketékkel. Kihívó tartása izgatóan gyönyörű. Egész lényéből érzéki bujaság árad.

-  Felébredt az én hősöm! Jó reggelt!

-  Neked is! Te tényleg hidegen szereted a kávét?

-  Miért? – kérdezi előre lépve. Járása direkte riszált, mint a manökeneké. – Ez még forró, most főztem! – hangja ingerlően duruzsol.

Kipattanok az ágyból, Lomposka a plafont kémleli. Ginát a falhoz szorítom.

- Hé! Okos legyél! – próbál védekezni.

 Szenvedélyesen csókolom végig nyakát, kezem türelmetlenül siklik végig a hátán, a mellén, és a popsiján. A tálca megbillen kezében, kis híján rám önti a tartalmát. Csörömpölve leteszi az asztalkára. A csészékből kilöttyen a kávé. Feneke vágásán siklik kezem lejjebb. Puncija vágytól nedves. Megujjazom. Gina felhördül. Megmarkolom izmos farpofáit, rám nehezedve felhúzza combját.  Lomposka akadálytalanul becsusszan a szűk kéj-odúba. Szeretkezésünk heves, előjáték és sallang nélküli állatias párzás. Igazi „durr bele”, gyors, ösztönök irányította, vad közösülés. – Tudod, mit csinálunk most? – kérdem, választ sem várva folytatom: - Baszunk, mint a nyulak. Most jól megbaszlak. – Jó, jó, gyere, basszál meg! Basszál meg! – kiabálja. E szavak után szinte azonnal feljut a csúcsra. Szomszédriasztó sikolyokkal éli meg az orgazmust. Lecsúszik elém, nem hagyom, hogy hozzámérjen; ütemesen verni kezdem Lomposkát. Megint egymást nézzük, elveszek szemében, mikor kéjesen megnyalja szája szélét, és azt suttogja: - Élvezz az arcomra -, nem bírom tovább; eldurranok. Az ondó első sugara fellő a szeméig, Gina riadtan csukja be. A fehér csík szájáig vezet. A második löket maradék magjával melleit locsolom meg. Remeg a testünk a vágy elszálló utórezgéseitől. Gina sűrűn pislog, nevetve törli ki szeméből a spermát.

-  Még a végén megvakítasz, te bolond! Majdnem kilőtted a szemem.

-  Én… én mondtam, hogy hideg lesz a kávé – lihegek.

-  Ráadásul a fele kifolyt.

Gina felkapja a tálcát, kislisszol. Kisvártatva visszajön megmosakodva, a kávék gőzölögnek.

-  Voilá! Parancsoljon uram, remélem most már sikerül felszolgálnom.

-  Köszönöm.

Rendbe szedjük magunkat, bepakolunk egy táskába, előbányászom a sátort, és a hálózsákokat.

Kimegyek a Shadowhoz. Beindítom. Ki kell próbálnom, hogy tudok-e gipszes kézzel motorozni. Tudok. A kuplungozáshoz épp elég, hogy ujjam végével be tudom húzni a kart. Gond nélkül tudom váltani a sebességet. Ha már próbakörön vagyok, elmegyek a közeli boltból reggelit hozni. Gina megörül a zsemlének és a felvágottnak, amiatt viszont aggódik, hogy nem veszélyes-e így motorra ülni. Megnyugtatom, miközben szendvicseket készít. Gyorsan befaljuk a szenyókat, felpakolok, indulás.

Mi érkezünk utolsónak a találkahelyre. A srácokon kívül itt van Teknőc Ernő és Sancika is.

Nagyságos Nagysegg Natasa incselkedik a kávézóban a fiúkkal:

-  Fiúkák, már megint merre mentek? Ti állandóan úton vagytok.

Pinakkió szeme felcsillan: - Mögöttem van egy szabad hely, ha gondolod, kipróbálhatod a hátsó ülést.

-  Persze, könnyen beszélsz, amikor dolgozom, de majd egyszer szavadon foglak, ne félj…

Szexpír örömmel nyugtázza, hogy motorral jöttünk:

-  Stramm fickó a mi Jack barátunk, fél kézzel is motorra ül, szia Gina, jó hogy látunk!

Kis csapatunk összekapja magát, elindulunk.

Szexpír megy elöl, a hátsó ülésén Teknőc Ernő magasodik. Veszprém felé vesszük az útirányt, Litérnél elfordulunk a Balaton felé. A vízpart mellett – a 71-esen -, rengeteg motoros jön szembe, nem győzünk integetni. Gina hajol fülemhez:

-  Őket mind ismered?

-  Nem, de mi motorosok így köszöntjük társunkat az úton.

A fesztivál helyszínéhez közeledve egyre nő a motorosok száma. Alsóőrsön befordulunk a kemping felé, mindenhol rendőr járőr biztosítja a közlekedést. Növekvő tömeg az út szélén. Barátságosan integetnek. A bejárathoz érve megvesszük a jegyeket, a szigorú biztonsági őrök figyelmesen ellenőrzik a csuklóra erősített műanyag szalagokat. Tényleg fesztiváli a hangulat, a színes kavalkádban jönnek, mennek a Harleyk. Egy idő után az az érzésem, hogy még vécére is a vasparipával mennek. A tábor területén belül szabad csak a sisak nélküli motorozás. Balra nagy füves terület; a kijelölt sátorverő hely. Miközben sátrunk felállításával bajlódunk, Billgeci meséli jól értesülten, hogy a rendőrök különösen szigorúak, mert történt egy sajnálatos baleset. Csütörtökön Akalinál meghalt két motoros, egy lány még kómában van.

Szomjunk oltjuk a bejárat melletti tűzoltóautóból csapolt sörrel, majd körbesétálunk. Van itt minden, ami az amerikai álmot sugallja: nagy cadillac kiállítva, félmeztelen, gyönyörű lányok Harley-Davidson testfestéssel, épített motorok garmadája, trike-ok, árusok tömkelege. A hőségben muszáj újabb sörrel hűtenünk magunk az egyik sörsátorban. Gina is sört iszik. Tovább sétálunk a „folyékony kenyér” elfogyasztása után. Árulnak itt minden csecsebecsét, van csizma, bőrruha, póló mindenféle felirattal, kitűzők, ezüstök. Sancika kíváncsian pillant be a tetováló sátorba. Szakmai ártalom. A sátrak előtt ügyességi vetélkedő zajlik; pár motoros bóják között szlalomozik. Igazi „Happy Birthday Harley-Davidson!”-os a hangulat. Kezdek örülni, hogy eljöttünk, annak ellenére, hogy egy-két csili-vilis H-D-s úr átnéz rajtunk, mintha külön térsíkban mozogna ő és a drága motorja.

Egyébként mindenki mosolygós, hömpölyög a vidám tömeg. Lezárják a forgalmat, egy vékony, izmos srác fantasztikus kaszkadőr bemutatót produkál társaival.

Ginát a legtöbb férfi megbámulja. Még egy-két nő is. Elbűvölően néz ki rövid farmer sortjában, és feszülő trikójában. Egy riporter jön oda hozzánk interjút készíteni, oldalán kameramannal. Poénkodva válaszolunk okos kérdéseire.

A bejárattól nem messze lehetőség van szervezett tesztmotorozásra. A Harley-Davidson Budapest Bázisának munkatársainál lehet feliratkozni. Van lehetőség választani: Sportster, Softail Heritage, Fat Boy, Buell mellett egy V-Rod is csábítja a leendő vásárlókat. Billgeci kíváncsian nézegeti a V-ROD-ot, de egy copfba kötött hajú, ideges munkatárs ingerülten lelombozza tesztmotorozási vágyát. Vagy rosszkor vagyunk itt, vagy ez is a kiváltságosok privilégiuma. Úgy látom, ebben a pillanatban véglegesen eldől, hogy Billgeci nem lesz Harley tulajdonos.

A H.O.G., a Harley Owners Group rövidítése. A Harley Tulajdonosok Csapata - tagjait gondosan elszeparált kordon, mintha egy külön kasztot képeznének - biztonsági őrökkel megerősítve -, választja el az egyszerű köznéptől. Médiából ismert arcok bőrbe verve korzóznak. Mindenféle náció felvonultatja egyedi báját. Nagyon sok motoros külföldről érkezett. Olyan is akad, aki kivikszolt gépét utánfutón hozza. Egy terjedelmes pocakkal rendelkező nagybajszú fazon sört csapol háromkerekű trike-jából. Nagyon népszerű a mutatványa. Van itt igazi békebeli, karcsú chopper, amerikai zászló tankfestéssel, a gazdája az alacsony ülésen lobogó hajjal köröz az egyik járdasziget körül, a hosszan döntött villa miatt úgy néz ki, mintha a kanyarban eldőlne, de aztán mégsem. Rutinos vezetője, mintha a Szelíd Motorosokból elevenedett volna meg Denis Hopper személyében. Úgy tudom, e kultuszfilm jeles szereplője utálta a motorokat.

Látok egy szakállas pofát, aki egy 1929-es – klasszikus korszakból való -, 1200 JD büszke tulajdonosa. Ikonja mellől még akkor sem távozik, ha rátör a sörtúltengés. Elpöfög mellettünk egy 1948-as amerikai rendszámú Panhead, nyergében ötvenes napcserzett nő, karján H-D tetoválással. Amúgy is, sok női motorost látni. A tűző napfényben mindenfelé csillognak a krómtartozékok. Egy sörhasú, fejpántos tag olyan amplitúdóval közlekedik meg-megbotolva, hogy tántorgó útján lelkes szurkolók kísérik figyelemmel azon igyekezetét, hogy a kezében tartott műanyag pohárban maradjon valami habzó söréből. Egy Low Rideren negyvenes, kopasz, televarrt pasas mögött húszéves forma, trikót átbökő didijű lány integet. Terebélyes hátsóját nem szégyelli; vékony pántú tanga védi csupán a kíváncsi tekintetektől.

El kell ismernem, hogy van jó pár gyönyörű motor. A Harley-Davidsonok közül az Electra Glide látványával nem tudok megbarátkozni. Tetszenek a Springer Softailek, a Heritage-ből átalakított vasak. Az épített motorok közül távol áll tőlem az új stílus; a minél szélesebb hátsó kerék, a hosszú váz, a szinte vízszintes csepp-tankkal, és egyenes kormánnyal. Ezek csak showbike-ok, amelyek az én nézetem szerint nem alkalmasak arra, hogy hosszabb távon kényelmesen lehessen utazni nyeregnek alig nevezhető ülésükön. El tudom képzelni, hogy egy tengerparti, ötszáz kilométeres túra után milyen hátfájással lehet lekászálódni egy ilyen motorról. Nekem jobban tetszik, ha a döntött első villához magas kormány is párosul. De hát, ízlések és pofonok különbözők. Nem mondom, hogy nem fogok egy szép napon felébredni arra, hogy ellenállhatatlan vágyat érezzek rá, hogy „hitvány rizsfőzőmet” lecseréljem egy Harleyra. Talán még nem értem meg rá. Büszke vagyok a Honda Shadow-ra, amellyel sok ezer kilométert szeltem már át. Mi sok motorostalálkozóra is járunk, ahol nem nézik, hogy milyen márkájú géppel vagy, csak az számít, hogy érzed jól magad, happy legyen minden. Egyelőre nem akarok úgy járni, mint egy szombathelyi barátom, aki azt meséli, hogy neki milyen fontos a túrái során a motorjának éjszakai elhelyezése, mert nem tud nyugodtan aludni a gondolattól, hogy valaki „pofáncsapja” hétmilliós Harley-ét, amíg ő édesdeden alussza az igazak álmát. Ha kirándulni megyek, nem görcsölni akarok, hanem lazítani.

A Harley-k mellett szép számmal megtalálható mindenféle típus a motorfajták színes palettájáról. Kisebb csődület vesz körül egy 8200cm³-es, Chevrolet V-8-as motorhajtású Boss Hoss-t. Az elképesztő forgatónyomatékú kövér cirkáló valóban Amerika végtelen útjaira termett. Mellette egy fekete-sárga Indian Chef, ami szintén igazi ritkaság. Gazdája rikító törzsfőnöki díszekbe öltözve dülleszti széles mellkasát paripájának támaszkodva.

A chopperek mellett van itt hatalmas, full extrás cirkáló, túragép, sport-, terepmotor, sőt még robogók is előfordulnak.

Egy-két emberről messziről lerí, hogy igazi műmájerek, frissen vásárolt, rikító színektől hemzsegő, halálfejes pólójukban tettetett lazaságot játszva igyekeznek beleolvadni az „easyrider”-ek közé.

„Keményebb magnak” látszó figurák is lézengenek, vigyorgó, szárnyas-koponyás colorjuk Hell’s Angels-i „törvényen kívüliséget” sugall. A hosszú hajú, szakállas, agyontetovált marcona fickókról nehezen lehet cserkészfiúk gyülekezetére asszociálni. Rólam is hasonló benyomás alakulhat ki, azt leszámítva, hogy nem vagyok védjeggyel ellátott?

A sok bőrmellényre varrt, csoportonként különböző embléma jelzi, hogy milyen sok helyről gyűlt össze e jeles eseményre a motoros társadalom.

Vajon mi hogy festünk ebben a színes kavalkádban? Rajtunk nincs az összetartozást jelző color, mi nem egy motoros klub vagyunk, csupán egy baráti társaság, akiknek feltűnően hasonló a beállítottsága, és az érdeklődési köre. Mindig úgy éreztük, hogy felesleges keretek közé határolni barátságunkat; jobb a kötöttségekkel nem járó közös motorozásban megtalálni az örömet, mint hivatalos pecséttel ellátott papírral büszkén hirdetni, hogy létezünk. Tiszteletben tartunk másokat, mindenkivel barátkozunk, de nem akarunk sehová sem tartozni; mi így érezzük magunkat jól. Amúgy sem szimpatikus az a konfrontáció, az időnként jelentkező heves ellenségesség, ami manapság jellemzi a hazai motoros klubokat. Mindenki döntse el saját maga, hogy mit akar a motorozástól. Az agyamra megy a Wildban olvasott magvas gondolatokkal teli sok olvasói hozzászólás, amelynek fő tárgya, hogy ki az igazi motoros. Igazi, hamis? Mire jó ez? Az a motoros, aki motorozik! Valószínű, hogy a motorosok individualista társadalmában is gyakori jelenség az intolerancia, a mások beskatulyázására való hajlam. Mindenki úgy cselekedjen, ahogy jól érzi magát. Egy dolog a fontos, hogy ne sértsük mások köreit, megjelenésünkkel, tettünkkel ne szaggassuk fel azt az aurát, ami szubjektívvé tenné azt a hajlamot, hogy valaki neki tetsző távolságból szemlélhessen bizonyos dolgokat. Alapvetően semmi bajom azokkal, akik egész héten keményen dolgoznak, hogy hétvégén felülhessenek bőrszerkóban motorjukra. Hogy ők hétvégi motorosok? És? Akkor mi van? A motorozás egy életforma? Kinek? Az állandó lázban égő rockernek, aki a hétvégi koncert után hétfőn elindul üzletkötői munkájára? A társadalom perifériájára szorult dacoló kisebbségnek, aki lakás helyett is Harleyt vásárol utolsó pénzén, hogy így kergesse az amerikai mítosz szülte bezárt képzeleteket felszabadító, tovagördülő végtelen ÚT szinkópált ritmusú száguldását? A csavargó életmódot folytató, konvenciókat semmibe vevő, mindent tagadó „szabadságharcosnak”, aki a motorizált élet békés gyümölcseit ropogtatva élvezi a csoportos motorozást? Hol? Talán Amerikában, ahonnét elindult ez az őrület, ahol erős hazafias köntösbe öltöztetve a szelíd motoros mindazt képviselheti, ami a halandó, motortalan ember számára a szabadságot jelképezi. Az amerikai kultúra világszerte elismert képviselője a Levi’s mellett a Harley.

Egy dolog biztos; a motor, és ez főleg a chopperekre jellemző, nemcsak a tengerentúlon, hanem nálunk is olyan szimbólummá vált motorosok és nem motorosok körében is, amely híven tükrözi a szürke életből kitörni vágyó szabadságvágyat. A motor, az egyéniség kifejezése, amely akaratlanul is együtt jár bizonyos magatartásformákkal. Irigylésre méltó az a kisebbség, aki elmondhatja magáról, hogy neki valóban egy életstílust képvisel a motor, és minden, ami ezzel együtt jár. A motor, amely a személyiség szerves tartozéka, egy halálosan guruló, dübörgő gépmadár. Azzal, hogy a gazdag, megfáradt üzletemberek új hobbit találtak maguknak a méregdrága Harleyk megvásárlásával, hogy a szomszéd megcsodálhatja a nappaliban dülleszkedő csillogó csodát; kihúzták a szálkát is a tisztességes társadalom szeméből.

Vajon mi volt az én motivációm, a legfőbb mozgatórugóm, mikor megvettem első motoromat? Van egy éles emlékem gyermekkoromból, mikor apám betett az oldalkocsis Pannónia gömbölyű orrú, engem rakétára emlékeztető ülésébe a sárga plexiüveg mögé, milyen büszkén néztem fel rá, ahogy kemény bőrdzsekijében feszítve elindultunk a nagy Útra!

Korai halálukkal hamar szembesültem azzal, hogy az élet nem egy habos torta. Hiába volt nagynéném szerető gondoskodása, lázadó kamaszkorom korán jelentkezett, a bensőmet hevítő, világmegváltó érzések a mai napig is kísértenek. Érzékenyen reagáltam környezetem rezdüléseire. Emlékszem a hatalmas botrányra, amely az általános iskolában tört ki egy szavalóversenyen – a rendszerváltás előtt pár hónappal -, mikor elszavaltam egyik első költeményemet:

Ébren és álmatagon

Mondd, mondd, hogy a jelen az igazság, s nem gyermekbetegen űzzük, hajtjuk egymást, mint kiéhezett hiéna kutyák. Mondd, mondd; ébren vagyunk-e, vagy álmodunk? Megtöltjük-e testünkkel a Kárpátok ölét, s ahogy szerelmünknek halmozzuk csókokkal lágy ölét, úgy örülünk-e még a pirkadatnak mi, mi tízmilliónyi magyar. Mondd, lesz-e még bátor, ki a Talpra magyar-t elszavalja, s nem lesz-e később bebörtönzött sírja? Ébren vagyunk, vagy álmodunk? Most felelj magyar; halálunk után fel nem támadunk. Van-e még erőd az utcára menni, tüntetésben kiűzni a megszállót az Ural felé? Talán nem kéne tovább örök rettegésben nézni a jövő felé, s Petőfi, Kossuth szabad országát alapítanánk meg mi, magunk; magyarok!

Ilyen apró élményekkel kezdődött, hogy képtelen voltam azonosulni azzal, amit a társadalom íratlan szabályai diktáltak. Állandó én-kereső életmódom tagadta, hogy szimbiózisban éljek környezetemmel. Nem akartam a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozást”. Kötetlenségre törekedtem. Állandó lázongásom nem segített megtalálni utamat. Hiába kerestem a nagy választ, a „tulajdonképpen miért is vagyok én ezen a kibaszott világon” kérdésre, nem kaptam meg. Értelmetlennek láttam mindent, ezért úgy viselkedtem, ahogy nem várták el; öltöny helyett szakadt farmerben jelentem meg az érettségi banketten, Freud, Sartre, és társai műveibe mélyedve próbáltam boncolni az emberi élet rejtelmes bugyrait. Innét már csak egy lépés volt „Az utolsó gengszter Üvöltése az Úton”. A lányok jöttek-mentek az életemben, Edina majdnem megszelídített, hogy aztán hazugságával még jobban elvadítson. Öcsém és nagynéném halála sem járult hozzá ahhoz, hogy megnyugodjak. A sportolás; a keleti harcművészet titkaiba való bepillantás sokat segített kettős életem ellensúlyozásán.

A motorozás, a hosszú haj, és az egyéni, divathullámot kerülő öltözködés, mint külsőségek szerepelnek azon a listán, amelyek éppúgy hozzám tartoznak, mint a mérhetetlen szabadságvágy, a művészetek iránti vonzódás, az olvasás szeretete ebben a rohanó világban, ahol mindennek egy a központja, a legfőbb értékmérője; a PÉNZ mérhetetlen eufóriája. Anyagtalanul akarok élni ebben az anyagias világban! Tudom, hogy sokszor álmok közt lebegek ábrándozva.

Elmélázom azon a fickón, akit egy ruhabutik kitett tükrében látok. Ki vagy te Jack, ki mit sem törődve, élsz a mának, éjjeli lázas álmaidban életed értelmét keresve? Mikor van értelme az életednek; ha boldog vagy. Mikor vagy boldog; ha szeretsz, és szeretnek. Ilyen egyszerű a képlet.

Hirtelen belép a tükörképbe Gina. Úgy néz rám, mint aki szerelmes. Jack, lehet, hogy megláttad a választ kérdéseidre? Felriadok szótlan merengésemből, átölelem.

Körülnézünk; a nagy nézelődésben lemaradtunk a többiektől. Sebaj, valamelyik sörsátorban úgyis keresztezzük utunkat.

Egy biztos: Bill Harley és Walter Davidson szelleme körbelengi Alsóőrsöt.

Lépten-nyomon ismerősökbe ütközöm. Az egyik sátor mellett éppen egy rég nem látott sárvári barátommal futok össze. Meglapogatjuk egymást. Szomorúan meséli el az Akalinál történt, szörnyű motoros balesetet. Neki szerencséje volt, csak a motorja törött össze, kisebb karcolásokkal megúszta. Látszik, hogy még mindig az események hatása alatt van, csak muszájból maradt a fesztiválon; résztulajdonos egy H-D üzletben.

Két angolul beszélő, laza fickó szólítja meg Ginát. Mielőtt rájuk kattannék, kiderül, hogy csak közös fotót szeretnének a barátnőmmel. Büszkén hozzájárulok. Segítek fényképezni. Hálásan köszönnek el.

Közben a fiúk ránk találnak.

Egy portrérajzoló elmélyülten tanulmányoz egy előtte ülő, helyes lányt. Keze szorgosan jár a fehér lapon. Teknőc Ernő nem tököl; egy darab papírra pár perc alatt karikatúrát készít a mesterről, amire az elismeréseképpen elrohan két sörért.

Fokozódik a hangulat, ahogy a délután estébe vált. Ginát teljesen magával ragadja a fesztiváli forgatag hömpölygő folyamának extatikus hangulata. Az elfogyasztott sörökkel párhuzamosan növekszik jókedvünk is. Élvezzük az emberek és a gépek csodás forgatagát.

A nagyszínpadot messzire elkerüljük; Delhusa Gjon negédes dallamait fújja felénk a szél. Úgy látszik, a szervezők is fejlődnek. Ez már egy fokkal jobb, mint a Lagzi Lajcsi. Neki legalább van motorja. Bár, Gjoni érdemére legyen mondva, valakitől azt hallottam a múltkor, hogy kizárták a H.O.G. tagjai sorából, mert túl sokat motorozott.

Bekeveredünk az egyik sörsátorba, ahol fergeteges a légkör. A színpadon vékony, szuggesztív srác Freddie Mercury dalát énekli. Egy pillanatig eltűnődöm, nem támadt-e fel az énekes, a We are The Champions” olyan élethűen hangzik el, hogy meglepődve akad meg tekintetünk az előadón. Tombol a jókedv, folyik a sör. Veszprémi haverokkal találkozunk, velük megint inni kell. Mesélik, hogy ők szervezik az ügyességi játékokat, meg ennek a sátornak a programját. Leülünk egy asztalhoz, összebarátkozunk egy szimpatikus párral, később négyesben táncolunk Danival és Virággal.

Gina egyre jobban elereszti magát. Elképedek, amikor egy rock and roll számnál kiszúrja az énekes Gina látványos, szinte koreografáltnak tűnő mozdulatait, és felrántja a színpad előtti kifutóra, ahol folytatja önfeledt táncát. Úgy vélem, sokan a műsor részének vélik, a közönség tapsviharral jutalmazza frenetikus előadását. Mintha centiméterekkel nőnék, mikor ölembe ugrik. Figyelem, ez az én nőm!

„Mercury” után lányok érkeznek a kifutóra. Lenge öltözékben erotikus táncot lejtenek. Legalábbis erre szerződtették őket. Mert amit előadnak, az legalább annyira izgató, mint Riska tehén kérődző tánca a bikátlan legelőn. Pedig itt aztán vannak bikák, akiknek minden gondolata a meghágás körül forog. Mivel az első öt perc után már unalmasan ugyanazokat a mozdulatokat ismétlik, odébbállunk.

A nagyszínpad felöl a Kiss Forever Band ütemei rezegtetik a levegőt, de mi úgy döntünk, mielőtt közelebbről megnéznénk, körülnézünk a többi helyszínen is.

Egy másik, nagyobb sátorban is tetőfokán van a hangulat. Nemcsak Berry húzza a talp alá, és fül mögé valót. Rahan sörökért nyargal, mi letelepszünk egy széles asztalhoz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.