Mikor csendbe fullad számon a szó,
s gyomromban csomóvá görcsül a jelen,
hiába ülök, nem találom helyem,
cserzett kedvem napszítta horhos, aszó.

Vadember nyakamon feszül a lasszó,
- kezedben tartasz – sálad puha selyem,
rabigád boldog fogolyként viselem,
édes hangod szeretett csimborasszó.

Mikor végre felcsendül hívó szavad,
tobzódik bennem a lét mély gyönyöre,
tudom, könnyezni nevetéstől szabad.

És míg kacagó trillád el nem apad,
hallgatlak. Szívem legnagyobb öröme;
ha pajkos sikolyodtól reccsen a pad.


2006-09-28

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.