Szívünk vasjegesre fagyott tóként
rozsdállik - burkunkban rian a jég,
s befagyott mondatok végső szóként
rekkennek…dörrenne meg már az ég!
Hisz az a tavasz biztató jele,
hiába állok a nyár küszöbén,
kérded; a szakadó eső kell-e?
Kell hát, ha jólesőn rám köszön, én
alá állok, belé merítkezem,
a langymeleg, hűs nyári záporban
mosom tisztára fagykoszlott kezem,
s örömmel hempergek napfény porban…

Míg az égen a szív vár, s a lány hív,
felfénylik utam; a szivárványhíd.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.