Történt egyszer velem, még fiatalon,
hogy igen megéheztem aznapi utamon,
betértem hát, egy út menti fogadóba,
ahol egy öregember állt velem szóba.

Vaddisznó pecsenyét kívántam nagyon,
megszólalt az öreg; - Én ezt nem hagyom!
Azzal elkezdte az ő igaz történetét,
előadta, mint valami tanulságos mesét:

Hol volt, hol nem a Balaton felvidéken,
valahol a szépséges Káli-medencében,
talán éppen a Fekete-hegy déli szélén,
hogy élet született a sűrű erdő mélyén.

Pettyes volt ő is, mint a kilenc testvére,
anyjuk makkot túrt ki nekik estére.
Úgy hívták őt, hogy Rudi a vadmalac,
életre való pajkos volt a kis pimasz.

Gyorsabban nőtt, mint a többi süldő,
jólesett az éjszakai dagonya-fürdő.
Nappal aludt a bozótos rekettyésben,
örömét meglelte a csillagos éjben.

A sok vadmalac önfeledten játszott,
vidám szemmel nézték a vadvilágot.
Rudi volt mind közül a legvirgoncabb,
nem volt nála se bátrabb, se rosszabb.

Apja szigorú volt, útjai rejtélyesek,
hatalmas agyarai meg tekintélyesek.
Ő volt a hegy, és az erdő nagy ura,
körüllengte termetét dölyfös aura.

Mígnem egy teliholdas éjjel során,
kiment a világos rétre, és ostobán
leterítette egy vadász villámló döreje,
s kihunyt szeméből az élet ereje.

Gyászolt a család, sírt a sok kismalac,
anyjukhoz bújva kerestek vigaszt.
Aztán teltek az évek, repült az idő,
s közben a sok kis vadmalac is felnő.

Rudi lett a legnagyobb vaddisznó,
a legfélelmetesebb agyarral bíró,
tekintélye, s híre, mint hajdan apjának,
ő is ura lett az erdő apraja-nagyjának.

Volt egy takaros disznólány; a Réka,
Rudi meglátta, s felkiáltott: - Heuréka!
Kitartó udvarlása meghozta a sikert,
násztáncuktól feldúlt lett sok kiskert.

Mígnem egyszer egy holdfényes este,
megjelent egy riválisa, kinek teste,
még jobban takarta a hold világát,
rútul taposta az erdő sok virágát.

Úgy hívták őt, hogy Vaddisznó Vazul,
románcukba kavart bele nagyon gazul.
Mikor Rudi éjszakai portyáját űzte,
Vazul vadul Réka agyát fűzte.

Hiába mondta Réka, hogy foglalt,
Vazul vehemensen mellette koplalt.
Vaddisznó körökben agyarra kapott,
hogy Réka makulátlan híre megkopott.

Pedig Réka hű volt az ő kedveséhez,
hiába dörgölődzött Vazul veséhez.
Vazul agyarát gonoszul fente,
alattomos volt nagyon a beste.

Egyszer Rudi megunta az éji portyát,
gondolta, ideje megalkotni porontyát.
Ám, mikor hazaért a szerelmi alomba,
Vazult meglátva dőltek tervei halomba.

Rudi ekkor mélyről jövő erőset vakkan,
feltámad belőle a szunnyadó vadkan.
Egymásnak feszül a két bősz hím állat,
közéjük most senki vad fia nem állhat.

Fejek csattannak, agyarak koccannak,
Rudi kedvét szegi a galád vadkannak.
Akkora ütést kap a betolakodó Vazul,
hogy tömör agyara rögvest meglazul.

Farkincáját behúzva eliszkol a vesztes,
Rudi meg mellét dülleszti, mely testes,
Réka repesve tolja farát kanura elibe,
így találja őket a vadszerelem telibe.

A következő őszre boldogságuk teljes,
a sűrű erdő mélye röfögéstől sejtelmes.
Elöl megy peckesen Rudi, mögötte a párja,
a hosszú kismalac sort egy pettyes zárja.

Ahogy vonultak így sorban egymás után,
egyszer eléjük toppant egy vadász bután.
Puskája kezében csütörtököt mondott,
Rudi meg eszét vesztve neki rontott.

A vadász a rémülettől elterült a fűben,
életében nem volt még ekkora zűrben.
A hatalmas vaddisznó megállt mellette,
félelmetes, vad üstöke fújtatott felette.

Farkasszemet nézett vadkan és vadász,
ki azt észlelte, hogy az állat magyaráz.
Azt gondolta, hogy a félelemtől hallucinál,
és eközben gatyájába mindjárt becsinál.

Röfögés helyett emberhangot hallott,
Rudi őszintén neki az életéről vallott.
Szájtátva hallgatta a vadász a vadkant,
ahogy két mondat közt aprókat horkant.

Így ismerte meg Rudi és családja múltját,
míg a vadkan otthagyva egy bozóton bújt át.
Ő meg remegve inalt hazáig, s addig zokogott,
míg szeme világát elhagyva csak pislogott.

Tudta, hogy falán a nyúzott vadkan szőre,
Rudi apjának levadászott, kiterített bőre.
Nem ment többet hegyre, erdő közelébe,
csak zöldségféle került nála terítékre.

Folytatnám még tovább ezt a rövid mesét,
de most tálalják épp a vaddisznó pecsenyét.
Velem szemben ül az öreg vadászember,
ki puskát fogni kezébe, azóta sem mer.

Most mesélte el az ő fabula történetét,
szomorúan dúdolja a vadak énekét.
A vén vadász nem eszik többé vadhúst,
leszegett fejjel adja elő magát; a vak, búst.

Ujjai kifehérednek, ahogy poharát szorítja,
úgy fest, mint akit a jó Isten szólítja.
Én meg csak böködöm villámmal ebédem,
nem csúszik le a falat, hiába remélem.

Hogy igaz-e, vagy sem e történet; nem tudom,
elgondolkodva érintetlen tányérom bámulom.
Tanulság lehet-e, hogy az állat is vérző lélek,
kinek elmúlásával megszűnik egy érző élet.

(2005.04.12.)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.