Péntek van, tizenhárom,
de már e napot se bánom,
mint érett búzamezőre gabona,
szelíden hajol rám e babona.

Fényévnyire az édes otthon,
kóbor utamon meg- megbotlom,
mikor jön egy újabb hétvége,
és még nem tudom, hogy végre
hazajutok-e, vagy marad a magány,
hol lehetek tökös gyerek, vagány;
lassú kínnal őröl szeretteim hiánya,
és míg epém e dühöt kihányja,
az idő csak pereg órámban bőszen,
homokszemeim színe fakuló őszen
egyre jobban fogy.
Még nem tudom, hogy
és miként állítom meg a földet,
de nem akarok forogni többet.

 

(Lyukas már az utolsó zoknim,
néha irigyellek Janis Joplin.)

Beleszédülök, körül sebes minden,
e sodró őrületben semmi sincsen,
és ki stopposként jó utat intsen,
- legalább egy „pá!” lenne a kincsem,
egy romantikus festményű giccsen,
de csak egy kéz matat a kilincsen.

Valóban hiszem, hogy talán, egyszer,
kiürül belőlem e káros vegyszer,
rám talál holmi főnyeremény,
és végleg hazajutok? Vagy ez csak örök remény?
A kinti léttől maszkom rideg, kemény,
ez valaki más, nem én,
hiába kántálom minduntalan,
e fagyos világban nem vagyok fajsúlytalan.

 

Még nem tudom,
csak halkan dúdolom
a szót,
pörgetem, mint lasszót,
arénámban magamnak szurkolok,
néha nyakamra szorul a hurok,
és fuldoklik a bátor,
térdre hullt gladiátor.

Egy dolog éltet, mikor zihál a tüdő,
és dobszóként ver odabenn az ütő;
bár lassan vége a nyárnak,
talán ősszel is hazavárnak.

 

E konok tudat,
utat mutat:
Még nem tudom hogy, miként, és mikor,
- igaz; az alávaló ál-valóság nap, mint nap eltipor,
de nem hagyom, hogy lelket kiöljön,
és csupasz testbe zárva föld alá döngöljön!
Ha démonom jönni akar, jöjjön!
Agyonütöm, hogy megdögöljön!

 

Mert nem vagyok fegyvertelen,
még itt sem, e kies helyen,
csak menekülő vad, abból is az űzött,
kit csupán a hon száműzött.

 

Tudom, nem mondd! Azt jól tudom,
hogy a magam választotta úton
járok,
börtönöm falán túl a mély árok,
két kezem verejtékes műve.
És ez nem más nyűge;
az enyém.
Nyelném
könnyem néha,
de ez béna.
A gyengék korán halnak,
inkább rohanok konok fejjel a falnak,
csak itt, és most suttogom,
lehet, utoljára fogom,
miként tör fel néha a fájdalom.
Ezt vállalom.
De nem hagyom, hogy önsajnálat
ösztönállat
módjára egészben
emésszen.

 

Sorsom kovácsaként már nem félek,
megedződött e világhoz a lélek.
Amíg vállalt utamat járom,
lehet a péntek akár tizenhárom,
húsz, vagy harminc, nekem száz,
míg szerencsecsillagom pásztáz
odafenn a végtelen égen,
mindennap mártózom jóleső melegében.

Ramstein, 2010. 08. 13.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.